Time changes everything, even you and I have changed

*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

The rain, the winter spring has made us fade away


I really wonder how you feel on these nights so alone

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)


“The Never Ending Dream”
augusztus 2012 szeptember 2012 október 2012 november 2012 december 2012

8.rész
2012. december 5., szerda || 18:20

FAIRY OAK


- És mégis mit mondott neked? - kérdezte egy hosszabb szünet után Scharity, amire megint felkaptam a fejem. Hirtelen arra sem emlékeztem, hogy mit mondott! De arra igen, hogy féltem, mert ez továbbra is megvolt.
- Hát őőő... nem is... - majd hirtelen bevillant: - Arra volt kíváncsi merre vagyok! - nyögtem ki végül, mire Andreas felkacagott. Elkezdett sétálgatni fel-alá a szobámban, Scharity azaddig meg leült elém.
- Arra várhat! Milyen jó, hogy minden ember képes kontrollálni egy bizonyos szintig a gondolkozását. Vagy te nem? - rebbent felém nézése, amire két dobbanást kihagyott a szívem.
- Én... nem tudom. - magyaráztam, közben felültem, és összehúztam magam. - Nem tudom! Szerinted tudom?
- Persze, mert mikor kapcsolsz, hogy épp a fejedben vagyok rögtön kihúzod magad, és csak az arcodról tudom kiolvasni mi jár az eszedben!
- Remek. Ha dühös vagyok bevörösödik a fejem, és elkezdem rángatni a lábam. - de nem tudtam miért osztom meg velük, mert ez mégis kit érdekel? Rajtuk is tökéletesen meglátszott, hogy mennyire unérdekfeszítő ez a téma, ezért inkább megköszörültem a torkom, és tovább folytattam:
- Folyton csak ugyanazt mondja...
- Mióta próbálja kideríteni merre vagy?
- Már egy ideje. Mikor először itt voltam is hallottam, legalábbis úgy emlékszem.
- Remek... és most mi lesz? - csatlakozott Scharity, én pedig megint felsóhajtottam, és felálltam. Odasétáltam a pipere asztalhoz, és a hatalmas tükörbe meredtem. Majd lenéztem a tükör elé, és megfogtam a hajkefémet, amit Scharity vett nekem. Elkezdtem fésülgetni brutálisan dús, de vékonyszálú hajamat, és közben további dolgokon elmélkedtem. Nem tudom meddig bírom még a témát terelni, és előbb utóbb megtudja, hogy merre "lakom"! És akkor idejön, és ki tudja mit tesz Andreasszal, vagy Scharityvel. Persze Andreas még meg tudja magát védeni, de Scharity? - majd kapcsoltam. Kétségbeesedten meredtem a tükörbeli Andreasra, aki erőteljesen fixírozott, és hunyorított felém. Jaj, Egek! Meghallotta? - már arcomba is szökött a vér. De felesleges volt! Elfordult, és Scharitynek magyarázott valamit, amire nem is figyeltem, mert kiejtettem a hajkefét a kezemből. Beesett az asztal alá. Megforgattam szemeimet saját szerencsétlenkedésemen, és bemásztam alá. De mikor megszereztem a becélzott tárgyat, és jöttem ki alóla #BUMM! Bevágtam a fejem.
- Ó, Jézus ereje! Miért ver a sors egy ilyen romhalmazzal?! Szerencsétlen. - adta elő magát Andreas, én pedig könnyes szemekkel a fejem sértett pontját simogattam szorgalmas "au"-zás közben. Scharity meg csak nevetett rajtam. Mégis mit tehetne? Saját bénaságomon én is képes vagyok vihogni, pedig nekem fáj!
- Remek... szerintem meg sem kell várnunk Ramont! Kinyírod te magadat anélkül is, hogy a segítségét várnád. - folytatta flegmán Andreas, és zsebre dugta kezeit, majd lassú, kimért lépésekkel indult meg ajtóm felé. Eleve olyan, mintha fensőbbrendűnek érezné magát, mintha csak arra várna, hogy mikor érem el a sárga földet, teljesen azt mutatja, mennyire tehet vagyok neki. De akkor meg...
- Miért...? - kérdésemre megtorpant, és próbáltam kevéssé drámaias lenni (tekintéllyel Scharity jelenlétére, aki állításai szerint eleve gyűlöli a drámázó nőszemélyeket), ezért ennyire futotta: - Miért vagy ilyen lekezelő?! Azt hiszed, mert vámpír vagy mindenki felett állsz?! Rosszul hiszed! Nagyon rosszul! Soha semmivel nem leszel több, mint én, vagy Scharity! Ezt jobb, ha megjegyzed! - kezdett felülkerekedni rajtam a jó öreg "egoista hepciás liba" énem, és Scharity hiába mondta már vagy századszor a nevem, képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak, és csak folytattam-folytattam eszeveszettül tovább: - Mégis kinek képzeled magad?! Mindenkit elítélsz, mindig mindenbe belekötsz, ha jó, ha nem egyaránt! Csak az a szent, amit te csinálsz, csak az a jó, amit te mondasz! Tudod mit?! FENÉKET VAGY KÜLÖNB BÁRKINÉL! - a végét már ordítottam, és még a fejem is elvörösödött, mint általánosságban, mikor ideges vagyok. Andreas csak pislogott felém, és már Scharity se koptatta tovább a nevem. Csöndben volt, hallgatott. Egyedül én vettem hangosan, szaporán a levegőt, és egyenesedtem fel harciasan.
- Ostoba... - hagyott ott ennyivel Andreas. Na ez volt a tetőpont! Fogtam magam, és utána rohantam. Scharitynek megint eszébe jutott a nevem, és követett. Nagy sebbel-lobbal vágtam ki a kétszárnyú ajtót, és kiérve tovább ordítottam: - MEGINT ISTENNEK HISZED MAGAD?! Tudod mit?! Ha megmentetted az életem, ha nem te egy TUSKÓ VAGY! Egy elkényeztetett kis DonQuijote! Elképzeled magadnak a saját kis világodat, ahol te vagy az egyetlen jó, az egyetlen igazságos! SZÁLLJ LE A FÖLDRE!!!! - úgy fest ezek után már ő sem állt kötélnek. Megindult felém határozott lépteivel, és dühöngő mimikával.
- Én volnék az elkényeztetett, semmire kellő?! Nem én szaladtam el fejvesztve, mikor az édesanyám az életéért küzdött! Gyáva vagy, hiú, és menthetetlenül idióta! Fogtad, kicsi Laurine?! - ordított teli torokból ő is. Én szívem szerint azonnal elfutottam volna, de minek is tennék ilyet? Kétszer olyan gyors. Másodpercek leforgása alatt tekeri ki a csinos kis nyakincámat! Így csak heptákba vágtam magam, és ökölbe szorítottam kezeim. Hallgattam sértegetését, és elgondolkoztam azon, amit előbb hangoztatott... "Nem én szaladtam el fejvesztve, mikor az édesanyám az életéért küzdött!" - ez jogos. Nagyon betalált. És a továbbiak is.
- Ja, és én volnék, aki úgy hiszi mindenek felett áll, Miss Egoism?!
- Miss Egoism? - kérdeztem vissza halkan, alig hallhatóan.
- Te vagy az aki semmibe veszel másokat! Te vagy az, aki Istennek hiszi magát! Jobb ha belátod... - megállt tőlem pár centire. Még mindig nem futottam el, de már könnyezni kezdett a szemem. - S lám! Az igazság pillanatában elbőgöd magad? Ettől szánalmasabbat... pff. - így sarkon is fordult, és tovább ment. Léptein is visszaköszönt ingerültsége. Scharity pedig mellém lépett.
- Scharity, azt hiszem igaza van...
- Hát az meglehet, de neked is.
- Hogyan? - lepődtem meg, és teljes testemmel felé fordultam.
- Igen, Rin. Amik rád igazak nem egy rá is helytálló jelző. - magyarázta, és már ki is csordultak könnyeim.
- Köszönöm, de...
- De?! Semmi de! Igazatok volt mindkettőtöknek. Ennyi. Téma lezárva. Most pedig menj vissza a szobádba, és nyugodj le. Az asztalodon hagytam egy kis meglepit, majd az megnyugtat! - regélte, én pedig csak bólogattam szorgalmasan. Be is slisszoltam az ideiglenes magánterületembe, és rá is vándorolt tekintetem az asztalra. Ott volt egy könyv. Kicsit szakadt, kicsit dohos szagú, barna fedelű könyv. Ráírva arany betűkkel: Fairy Oak. Grimaszoltam egyet, majd figyelmesen végigmértem. Fellapoztam, és amit először észrevettem: hatalmas betűk, néhol rajzok. Külön "fotóalbum" a szereplőkről két könyvrészlet között. Sóhajtottam, mert a képekről aranyosan megrajzolt tündérkék mosolyogtak vissza rám. Újabb grimasz.
- Scharity... - morogtam. - Mégis hány évesnek nézel?! - azzal félre is dobtam, majd rávágódtam az ágyamra. Pár pillanat erejéig a plafont fixíroztam - aztán hirtelen fejemet az asztal irányába fordítottam. Fairy Oak.
- Nem hiszem el... - motyogtam továbbra is magamban, és felpattantam. Odatipegtem érte, és kinyitottam az első oldalán. Az ikrek titka... hm. Ígéretes cím!

7.rész
2012. november 13., kedd || 20:01


>>>>STRANGE FEELINGS


Bár fogalmam sem volt min kapta fel így a vizet - hiszen melyik hülye ránt magára szándékosan egy könyvespolcot?! -, azért toleráltam, és elhatároztam magam, hogy bocsánatot kérek tőle, holott meg sem érdemelné, hiszen neki kéne tőlem bocsánatot kérnie.
Bizonytalan lépésekkel haladtam a szobája felé. A szürke folyosók ablakain keresztül nem sok fény volt képes beszűrődeni, hiszen minden gigászi méretű üvegtartományt eltakart egy hatalmas, vörös lepel. Khm... függöny! Andreas szobája pedig gyönyörűen ennek a hosszú alagútféleségnek a végén volt. Noha még nem volt este én képes voltam félni, hogy a múltkorihoz hasonló vámpír ide is be fog toppanni. Könyörgöm, semmi ítélkezés! Jobb félni, mint megijedni. De ha már a rémületnél tartunk... képes lettem volna bekopogni azon a bizonyos ajtón, ha Scharity nem toppan ki, még mielőtt a mutató, és középső ujjam visszhangot vert volna a hatalmas bükkajtón.
- Mit csinálsz?! - rivallt rám, én pedig már csak természetes, hogy megijedtem. Ki ne ijedne meg egy ilyen váratlan fordulattól?
- Csak ezeket a könyveket szerettem volna...
- Minek is? Visszament volna érte.
- Hát azt kétségbe vonom! Túl kényelmes az ő úri segge... - morogtam, de közben természetesen elfeledkeztem arról is, hogy Andreas igazából egy vámpír, és képes szuper hallással rendelkezni. Hm... mily' kesernyés is a csalódás íze!
- Hé, ezt hallottam! - alig jutott el fülemig ez a felkiáltás, és már előttem is termedt. Scharity miatt így is megkörnyékezett a szívbaj, szóval már csak meg sem lepődtem azon, amekkorát felsikítottam mikor Andreas elém... teleportált?! Nem tudom a vámpírok mit csinálnak, de a Charmedben ezt szokták a boszorkányok.
- Ne tévessz össze a Halliwelekkel. - morogta, én meg eltakartam a fülem, mintha ezzel meg is akadályozhatnám, hogy csínye-kedvére a fejemben kószáljon. Jaj! Remélem ezt azért nem fogta a JPS-e...
- Á, a könyvek! Lám. Neked is van hasznod? - vigyorgott lehengerlően, én meg lehengerlően elegánsan képes lettem volna pofán tenyerelni. De nem tehettem - itt van Scharity is. Andreas pedig hamarosan az önelégült vigyorával kivette a könyveket a kezemből, és hátat fordítva bement a szobájába. Kicsit lábujjhegyre álltam, hogy lássam mi van odabent, de nem láttam semmit. Csak talán, ami megmaradt egy hatalmas franciaágy oldalnézete, mellette egy fiókos szekrénnyel. Ó, és az ablak, amit teljesen betakart a sötétkék függöny. Nem sok infó.
- Mr Hudec nem szereti, ha a szobáját vizslatják, ezért is nem mehet be senki.
- Senki? Tudtommal te vagy az egyetlen lélek rajtam kívül a házban, és te is bent voltál a szobájában! Mégis mit tudtok csinálni nála kettesben?! - kérdeztem, de miután kiejtettem számon a szavakat hirtelen ráébredtem mekkora ostobaság, amit csináltam. Mégis mit művelek?! Mi ez a féltékenységi szindróma? Féltékenység... mi?! Nem is vagyok féltékeny. Ó, te jó ég! Nagyon megviselhetett az elmúlt hónap...
- Tévedsz Rin! Nem én vagyok az egyetlen. Hogy lehetséges, hogy a többiekkel még nem találkoztál?
- Hát... láttam egy illetőt a könyvtárban Andreasszal...
- Ő Mr Gotthow. Tudod régóta az úrfi szolgálatában áll, és a legnagyobb bizalmasa.
- Azt hittem az te vagy... - morogtam, és továbbra sem találtam magyarázatot az érzésre, amit talán féltékenységnek neveznék. El lehet képzelni csak azért vagyok hirtelen ilyen ellenszenves, mert Scharityval Andreas sokkal kevesebbet bunkózik, mint velem. El lehet képzelni, más magyarázatot úgysem tudnék erre találni.
- Nem, én csak egy szolgálólány vagyok.
- Akkor sem láttam rajtad kívül még más szobalányt!
- Szobalányt? Haha! - nevetett fel váratlanul, én meg teljesen összezavarodtam. Hát énnekem eddig azt mondta Andreas is meg ő is, hogy szobalány! Akkor most mégis micsoda? De komolyan... ó! És lám... megint dühösebb vagyok, és várom, hogy benyögje: "Rin, én igazából Andreas kurtizánja vagyok!" - atya ég... ez már tőlem is gonosz! Na jó. Sosem voltam egy olyan típus, aki figyelmen kívül hagyta a másikat. Eléggé törődtem az embertársaim sorsával, és örökké megtettem mindent annak érdekében, hogy a hibáikat megtaláljam. Sosem voltam egy jó ember. Mert velem sem voltak jók az emberek!
- Hát ha nem szobalány micsoda? - érdeklődtem, és közben próbáltam nem flegmázni. Hát... kisebb-nagyobb sikerrel! De Scharity vagy nem vette észre, vagy csak egyszerűen nem vette fel, lelki nyugalomban tudott válaszolni: - Hát én az adósa vagyok!
- Adósa? - érdeklődtem furán fintorogva, és hirtelen bevillant az emlékkép: ahogy futottam a démon elől az erdőben, és ahogy majdnem leestem a szikláról - majd, mikor Andreas megmentett.
- Igen. Nyolc éves voltam mikor megmentette az életem! Persze véletlenül keveredett arra... a nevelő-szüleim leküldtek egy éjjel-nappaliba, majd mikor visszafelé jöttem észrevettem, hogy követnek...
- Nevelő szüleid?! - vágtam hirtelen közbe Scharity mondandójába, aki szívfájdalmat gerjesztő arckifejezéssel folytatta történetét.
- Igen. A szüleimet 6 és fél éves koromban megölte két vámpír. Ugyanaz a vámpír, aki követett az éjjel-nappalis után, és ugyanaz a vámpír, aki téged is üldözött!
- Ramon... - suttogtam alig hallhatóan, de újfent elégnek bizonyult, hogy Scharity meghallja, hiszen válaszolt: - Úgy bizony, Laurine. Valamelyest, egyik csatlósa! Persze ez az illetékes folyton változó. Neki nem elég egy szolga! Azt akarja, hogy egy világ ugrálja körül!
- Aljas! Ez rosszabb, mint én...
- Te nem vagy rossz ember, Laurine! Csak... egyszerűen nem azt kaptad az emberiségtől, amit érdemeltél.
- Igazán?
- Biztos vagyok benne, Rin!
- Remek... de meséld tovább!
- Ahogy óhajtod... szóval: amikor már közeledtem az otthonom felé, tudtam, hogy nem kéne futnom, mert azért még pár háznyi távot meg kell tennem, és lévén, hogy kislány voltam garantáltan beértek volna. De nem cselekedtem helyesen, mert a félelem úrrá lett rajtam. És ebben... Ramon örömét lelte! De ez nem jelentett akadályt, rohanni kezdtem.
- Épp mint én az erdőben!
- Igen... és utána ezek ketten bekergettek egy sötét sikátorba. Emlékszem tisztán... havazott, pedig még csak október volt. A sikátort már teljesen belepte a hófehér takaró, ami ropogott lábam alatt. A falnak szorultam, és szaporán kapkodtam a levegőt. Amikor Ramon valami olyasmit mondott, hogy... nem is... hogy: "Scharity! Kicsi Scharity. Gyere ide szépen hozzám!". - egyszeriben minden előlről kezdődött, és lejátszódtak a lakásunkon belül történt szörnyűségek is, ahogy Ramon a kanapén ült, a kanapén, ahol régen én néztem a szüleimmel a TV-t, ahol kártyáztunk békésen - ott, igen, ott ült a szemétláda, és ugyanezeket mondta nekem is. Nem szakítottam félbe Scharityt, mert érdekeltek a további összefüggések is.
- ... Aztán magam sem tudom miért, de elindultam felé... mikor egész közel értem hozzá megragadott a vállamnál fogva, és magához húzott, majd belémmélyesztette a szemfogait... - megijedtem. Hirtelen annyira összerezzentem, hogy még Scharity is megkérdezte jól vagyok e. Ha anyám nem szól, ha anyám nem lép közbe, ha anyám nem áldozza az életét... akkor vajon engem is hasonló vég ért volna? Akkor én haltam volna meg. Ó, bár úgy lett volna! Bárcsak! Anya... minek kellett neked közbeszólnod?!
- ... hirtelen elsötétült minden, és nem emlékszem másra, csak, hogy hirtelen a havon fekszem, és... felnézek. Két férfi tornyosult felettem. Az egyik ismerős volt, a másik nyilván akkor érkezhetett. Ez volt Mr Hudec. Andreas leállította Ramont annyival, hogy: "Hányszor lett megugatva, hogy a nyári eső ugyan elmossa a vért, de a hó ugyancsak vörös marad?". Nem értettem. De mostmár értem! A vámpírok száma egy időszakban nagyon megcsappant, mert mikor nyolc lettem akkor léptek színre az első vámpírvadász csapatok, és kíméletlenül gyilkolták őket. Azóta persze fordult a kocka, és én már egy vámpírvadászról sem tudok. A vámpírok véres bosszút álltak felettük, és nem csak a családjukat, hanem még a távoli rokonságot is lemészárolták, hogy véletlen se tűnjön elő még egy vadász! De akkor... akkor épp óvatoskodniuk kellett a vérszívó teremtményeknek.
- Miért nem mondod ki? DÉMON!
- LAURINE! Andreas úr is vámpír.
- Tudom! Tudom, de ő...
- Más? Nem. Egyáltalán nem más! Ugyanaz, mint a többi fajtársa, csak talán maradt benne valami emberi életéből. De ő sem különbözik! Én szeretem a vámpírokat...
- MICSODA?! SCHARITY! AZOK ÖLTÉK MEG A SZÜLEID!
- Jól lehet... és nem sokkal ezután kerültem Emilla nénihez. Most is vele élek, csak az élettársával épp eléggé nehéz a megélhetés, szóval elég ritkán látogatom meg őket. Javarészt itt vagyok, és próbálok törleszteni Andreassznak.
Milyen okos. Törleszteni próbál. Én ezeddig csak egyszer akartam törleszteni, és az is a múltkor volt. Mikor Phoenix először járt itt. Bár lehet előtte már járt errefelé, de én akkor láttam először. Éreztem már valaha hasonlót? Nem. Soha nem keltem senki védelmére, ezért is féltem. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha valamit elszúrok. Sosem álltam ki mások mellett, olykor még magam mellett sem. A szüleim veszekedtek - én elmentem mellettük. A barátnőim vitatkoztak - kikerültem őket. Soha nem érdekelt a környezetemben élők sora! Mégis mi változott meg ennyire bennem? A szüleimet megölte egy vámpír! Nem kéne haragudnom az egész világra, ahelyett, hogy másokon próbálok segíteni, és meghallgatom őket?
- Törleszteni, mi? Legalább veled nem olyan lekezelő.
- Laurine! Én már 18 vagyok. Veled ellenben! Te ifjabb vagy tőlem két évvel, még gyerek számba sorolnak. Csak azért lekezelő veled, mert nem akarja, hogy bajod essen!
- Ezt máshogy is kimutathatná... mondja meg a szemembe! - böktem oda neki, és már meg sem vártam a válaszát, rohantam a szobámba. Odabent rázuhantam az ágyra, és éppen aludni próbáltam volna, mikor megint megszólalt a fejemben a múltkori hang: "Laurine. Kicsi Laurine. Merre bújkálsz?" - egyszeriben felültem, köpni-nyelni nem tudtam, és csak reszketve kapkodtam a fejem jobbra-balra.
"Hallasz engem?"
" Nem! Ki vagy?"
" Tehát hallasz. Remek... meséld el hol bújkálsz!"
"De te ki vagy?!"
" Szerintem tudod te jól, csak még belegondolnod is szörnyű!"
"RAMON?!"
Ajtónyitódás. Felültem, de ismét csak Scharityvel találtam szembe magam. Nagyot sóhajtottam, és épp alkalomszerűnek láttam, hogy kitálaljak arról, ami immár második alkalommal történt.
- Scharity, hangokat hallok!
- Micsoda?
- Hangokat! Valaki beszél hozzám.
- Ramon!
- Honnan tudtad?
- Aljas vámpír. Meg ne mozdulj! - kirohant. Újabb sóhaj, és elvágódtam az ágyon. Mindig is szerettem a középpontban lenni, de annyira már nekem sincs feltűnési viszketegségem, hogy ennyi után mindenki körbeugráljon! De mit lehet tenni? Ha már egyszer elkerültem ide mindent el kell viselnem, azért, mert megmentették az életem. Kicsit kezdtem Alkony-szerűnek érezni az egészet, de ez nem tartott sokáig, mert utána eszembe jutott Ramon kegyetlensége, Andreas flegmasága, és folytonos hóbortjai, hogy ijesztgessen, Scharity rémes történetei... és ezek után mégis mit vár az ember? Mert ez biztos, hogy nem egy romantikus regény.
- Na remélem jó okkal rángattál ide! - morogta Andreas, én pedig már kezdtem megtanulni, hogyan kell figyelmen kívül hagyni ezt a szarkasztikus hangnemet.
- Rin! Mondd el szépen!
- Mit? - nem akartam a hülyét tenni, de hirtelen annyi minden jutott az eszembe, hogy képtelenség egyszerre az összesre figyelni. De épp miután ezt kimondtam arra gondoltam, hogy Ramon miért akarja kideríteni merre vagyok? Esetleg nem tudja, hogy Andreas hol él?
- Nem. Nem tudja. - így az illetékes, én meg elpirultam a dühtől, hogy megint ok nélkül a fejemben turkál. Folytatását követően már azon agyaltam hogyan vágjak vissza neki: - Ne idegeskedj Rin. Árt a szépségnek!
- Hát még így is szebb leszek tőled...
- Tőlem? Nehezen. Én egy komplett Ukrajna Szépe vagyok.
- Hát persze, Andreas... - zártam le, és forgattam szemeimet. Mégis ki ez, te?

6.rész
2012. október 28., vasárnap || 22:09

>>>Full Moon


~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Mikor visszatértem a szobámba újból átgondoltam mik történtek az előbbiekben a folyosón. Mégis ki lehetett az a vámpír, vagy mi, és honnan ismerheti Andreast? Sok kérdés volt még ezen kívül is, de e kettő nagyon is foglalkoztatott, miközben megint visszabújtam ágyamba. De a takaróm égetett, legalábbis azt éreztem, ezért kitakarództam. Nem törődtem vele, hogy hátsó féltájam premiel plánban látható az ajtón bejövőknek. Csak Phoenixre tudtam gondolni, és arra, hogy ugrottam be Andreas elé, ő pedig milyen könnyelműen vette igyekezetemet. Arra sem szólt semmit, hogy életemmel hálálom meg, azt, hogy megmentett anno. Bár még ha az életemet is adnám érte a szó szoros értelmében, őt lehet még ez sem rendítené meg. Ilyen alapon szívesen elszöktem volna, de mégis hova mentem volna? Az egyetlen élő rokonaim a kontinens másik felén laknak! Annyi pénzem meg nincs, hogy hozzájuk költözzek. Persze van egy nagynéném két várossal álrébb, de vele nem épp fényes a viszonyom, akkor meg...? Mindegy is. Eleve azt sem tudnám mit kezdenék, ha kimennék legalább az udvarra! Amióta itt vagyok csak a házban portyáztam - rég nem szívtam magamba D vitamint. Épp elkéne! Lehet rá kéne kérdeznem Andreasra, hogy meddig mehetek ki? Mert noha ő vámpír, és neki nincs szüksége napfényre, én még halandó emberi lény vagyok! Nekem annál inkább. Így is olyan fehér vagyok, mint egy tekintélyesre hipózott halálfej.
Telehold. - jutott eszembe, amily gondolatom mintegy ketté szelte az előbbi agykattogtatásomat. Telehold van, és nem tudok aludni. - társult hozzá, és kicsit azt éreztem, mint nyelvtan órán általánosban, mikor a piramis elvet tanultuk, ergo bővített mondatok alkotását. Mindig meg volt adva egy 3-4 szavas mondat, és azt kellett tovább bővíteni. Tudom, hiszen egyedül én kaptam belőle ötöst. Volt valami, amihez értek, a hisztizésen kívül. Mostanság viszont erre is kevesebb alkalmam volt, mert ki akarna hisztizni, amikor látta, hogyan ölik meg az anyját, és megtalálta apja véres holttestét? - és megint bevillantak a képek.
- Jaj ne... - morogtam, és eltakartam jobb alkarommal a szemeimet a telehold kínzó fénye elől. Tudtam, hogy ma este se alszok. Amióta megtörtént, ami megtörtént, és én beszorultam egy vámpír otthonába, azóta egy alkalommal sem volt nyugodtnak mondható éjszakám. Sokszor sírtam álomba magam több órányi szenvedést követően, és sokszor, ha el is tudtam aludni időben rémálmok gyötörtek. Ámbátor ma este, ha minden negatív emléktől is képes lennék megszabadulni, akkor sem tudnék aludni. A telehold mindig elnyomja az álmot szememről. Evégletből aznap este sem tudtam aludni! Csak forgolódtam, és képzelődtem. Gondolkoztam, és sírtam. Mint valami GyP-s szappanopera dívája! Már lassan úgy érzem vége az összes alaposan kifejlesztett önismeretemnek, és már nem maradt más csak egy szánalomra méltó Laurine Crypton, aki tökéletes példája a kiábrándultságnak, és a szentimentalizmusnak. Mi lett belőlem? Bár nem tudom más ember mit szólna mindahoz, amin én keresztül mentem. Lehet ilyen szempontból erős vagyok! És ami nem öl meg, az csak megerősít.
***
Valósággal semmit nem aludtam az este folyamán. Látványos szenvedésemet még maga Shakespeare is megirigyelte volna! Ugyanis amiből ő vagy hat drámát megírt, azokból az összes szánalomra méltó tragikum bennem embert alkot. Mit kezdjek magammal? Nem élhetek életem hátra lévő részében úgy, mint, akinek egy része már rég halott! Ideje cselekednem. Első lépésnek meg kell kérdezzem Andreast, hogy kienged e egy kis időre a ház elé legalább, ha már félt attól a Ramontól, vagy kitől. Felőlem még Scharityt is kiküldheti velem! Csak jobb lesz, mert nem leszek egyedül.
- Kimenni? Mintha megtilthatnám. Amíg a ház határain belül vagy engem hidegen hagy mit csinálsz! Csak ne tegyél keresztbe!
- Keresztbe?!
- Igen. Az ígéretem betartásában! - furcsálltam ezért sikerült egy eldeformálódott grimaszt ejtenem, de utána legalább könnyű szerrel kimehettem az udvarra.
Egy padon ültünk Scharityvel. Hamarosan lefeküdtem és élveztem a nyár utolsó meleg napjait. Hamarosan jön az ősz. Vége az egésznek... és a hideg beáltával én is könnyebb célpont leszek - legalábbis Scharity szerint.
- Ugyan az uraság nem mondja, de Ramon csak az alkalomra vár, hogy a fogait a nyakadba mélyessze.
- Ezt szebben is mondhattad volna. - jegyeztem meg szárazon, és megint felültem. Egyik lábamat átvetettem a padon, és közelebb csúsztam Scharityhez: - Valami ilyesmi nem lett volna optimálisabb? Pl. "Csak arra a percre vár, mikor kettesben lesztek, csak te meg ő, és a hófehér bőrödből vért fakasszon".
- Hú, de tarka! Ne haragudj, Rin, de nem kedvelem a romantikus regényeket, ezért nem vagyok kapó az ilyen szövegekre.
- Nekem mindegy, de szebb lett volna. Így most úgy érzem, mintha egy hülye csirke lennék, vagy nyúl!
- Legyél inkább nyúl. Az aranyosabb.
- Tőlem aztán! - adtam be a derekam, és újonnan hátra dőltem. Figyeltem az égen úszó bárányfelhőket, és játékos katona soruk végletéből beugrott nekem anyám mosolya. Fogalmam sincs miért, de ez épp elég volt ahhoz, hogy elszomorodjak. Pedig már éppen sikerült elfelejtenem mindent! Ám, hogy Scharity ne láthassa, eltakartam a karommal a szemem.
- Nincs értelme a sírásnak. Nem fognak visszajönni... - megszeppentem, és elkaptam kezeimet arcom elől. Felemeltem a fejem, és szemléltem, ahogy Scharity tökéletes eleganciával néz maga elé, és üres tekintetében fénynek nyoma sincs. Mélyebb levegővétel következtében neki nem szóltam vissza - csak Andreasnak szoktam, az ő esetében nem tudom tűrtőztetni magam. Scharityében meg igen.
- Hűvösödik. Nem akarsz még bemenni? - érdeklődött mintegy témaváltás gyanánt, és én pedig (ugyan hiába nem éreztem a lehülésnek apró nyomát sem) így feleltem neki egyetértően:
- De... - csak ennyire futotta lelki energiámból. Majd felálltunk, és elindultunk befelé. Ám fura mód, ahogy felkeltem a padról erős szél fuvallata csődítette arcomba dús hajkoronámat, és Scharityét is.
- Gyerünk Laurine... 
- Jójó! - kapkodtam, és végül belekaroltam. Elmosolyodott, és nem tudom miért, de ki is pirult az arca. Meg kellett kérdeznem: - Mi az?!
- Jaj semmi... csak Andreas úrfi mellett nincs nagyon alkalmam emberekkel ismerkedni, ezért a barátaimat sem tudtam megtartani. Rég volt már, hogy valaki ilyen kedves volt velem!
- Kitalálod miért?
- Persze, mert...
- Nem! Nem azért, mert Andreas szobalánya vagy, hanem, mert antiszociális stréber vagy.
- Kösz az őszinteséget. - habozott, de végül tarkón vágott. Nevettem, mert nem vártam tőle, és megdörgöltem a sérült felületet. Talán túl őszinte voltam? Perszen nem így gondoltam, ez csak nadzolás. Olyan jó érzés néha másokból előhözni az ördögöt!
Belépve újdonsült otthonomba még volt alkalmam visszatekinteni a kertre, ami ugyancsak olyan egzotikus volt, és nemes, mint a ház maga. Sosem fogom tudni megszokni ezt a mértékű eleganciát, hiszen én egy tök átlagos családi házban éltem, tök átlagos udvarral, és a szobámban sem volt semmi extrém, régi vágású franciaágy, vagy méretes pipere-asztal. - hirtelen rámtört a nosztalgia... a régi szobám napsütötte volt, mindig meleg, és világos, hiszen keleti fekvésű szoba. A falakon megannyi poszter kedvenc hírességeimről, és állatokról. Számítógép asztal, ami íróasztalnak is funkcionált, szobaszőnyeg, falba épített mini-gardrób, amibe úgy kellett berúgdosnom a ruháimat. Egy tükör mellé állítva, ami előtt reggelente fésültem gibontott fürtjeimet... annyira visszasírom azt az egérlyukat! Még ha telis-tele volt az ágyam dedós plüssállatokkal, akkor is kell. Megint vissza akarom kapni.
- Na? Sikerült kiszellőztetned a fejed? - kérdezte Andreas a későbbiekben, mikor utána mentem a könyvtárba. Válogatott a régi regények között, én pedig fogdtam a választékait. Első lépés a hála felé. Nehogy már mindent csak Scharity csináljon!
- Igen. Abszolút kellemes volt! Biztosíthatlak: sokkal izgalmasabb, mint bent kuksolni. - vette a célzást, már csak nevetése hangszínéből is leszűrtem. Aztán a válaszából mire másra következtethet az ember lánya?
- Tudod a vámpírok nem járkálhatnak kedvükre ki-be.
- Miért? Neked is csillog napfényben a bőröd?
- Hát hogyne. Honnan az anyám kínjából szedted ezt a világ méretű ökörséget?!
- Alkonyt olvastam, és láttam filmben!
- Rosszul teszed, ha könyvekre alapozod a valóságot, Crypton.
- Miért kell a vezeték nevemen hívnod?!
- Mert tetszik!
- Örvendetes... - aznap először mosolyodtam el őszintén. Mostanában úgy éreztem - ami meglehetősen furcsa -, mintha Andreas mellett könnyebb lenne a bajt elfelejteni. Ő a megmentőm. Őrá nézek fel. Kire másra? A szüleimre már nem tehetem... de mintha lenne valami furcsa azokban a világ minden táját látott kék szemekben. Az a furcsa, ahogy mosolyog. Az, amilyen a hangja. És az, hogy ő egy vámpír, mint, ami megölte a szüleimet - de mégsem félek tőle, sőtt... sokkal inkább vonzódom hozzá.
- Persze, mondod te... közbel legbelül végig azon agyalsz milyen szexin csillog a hajam a napfényben.
- Te jó Isten! - ordítottam fel, és majd nem ott hagytam a könyveivel. Na tessék: még egy ok. A haja. Nem mindennapos, ha egy férfinak hosszú, egyszerre szőke-és barna haja van.
- Na tessék. Olvasok a gondolataidban. Csak emlékeztetlek: kihagytad a hajam. Pedig általában ezt is fel szokták sorolni a kérdésre: mi szép van egy gyilkosban, teszem azt bennem? Érted?
- Mi?! - visítottam fel, mint egy újévi malac, és azonnal tettem két lépést hátra. - Te beteg vagy! Ne turkálj a fejemben!
- Bár megtehetném, de ki kell használnom. Ez a képességem többnyire telehold idején szokott erősödni.
- Az este volt telehold!
- De ez a telehold utáni nap.
- Ha te mondod. Mindegy! Ne terelj! Légyszi... szálj. Ki. A. FEJEMBŐL!
- Azonnal! - emelte fel a kezét, mint, amikor egy bűnöző megadja magát a rendőröknek. Erőteljesen szuggeráltam, hogy vegye észre magát, miközben próbáltam nem a vámpíros-szexisten mivoltjára gondolni.
- Csak meglepő, hogy nem azonnal tetszettem meg neked...
- Jaj... - morogtam, de nem állítottam meg. Adtam neki esélyt, hogy kiélje ön-ön egoizmusát, miközben egyre erősebben szorítottam a könyveket. Megint rátett egy újabb alkotást.­
- Ugyan... hogy is van a filmedbe? Bennem téged minden vonzz? Ha jól emlékszem ja. Nos: attól elviszonyítva, hogy Stephenie Meyer egy nagy svindlis attól ebben az egyben még jó meglátása van. De a többit jó ha máris elfelejted!
- Miket is pontosan?
- Teszem azt, hogy egy vámpírral egy osztályba kerülsz, ha az anyád úgy dönt elköltözik a férjével pár napra, és te nem akarsz menni velük, ezért az apádhoz mész.
- Jézusom! Te láttad az Alkonyt!
- Fogjuk rá, de melyik smucig alak nem? Azt hittem lesz olyan reális, mint az Interjú a vámpírral. - most épp összeszorult a gyomrom. Azt a filmet régebben láttam, mint az Alkonyt, és már akkor is kirázott tőle a hideg. Brutális, de van eszmei mondandója - csak még nem jöttem rá mi.
- Aha... - ennyit tudtam makogni, ő pedig megállt, egész testével felém fordult, majd megmozgatta ajak piercingjét. Weeh.
- Na mi az Laurine? Nem köt le a téma? Pedig a korodbeliek egész odavannak a vámpíros love storykért.
- Az Interjú a vámpírral nem épp egy romantikus vámpír love story! Jobb, ha tőlem tudod. Csak megjegyezném, de az egésznek annyi köze van a szerelemhez, hogy Kristen Dunst beleszeret Tom Cruiseba.
- A karakter nevük esetleg nem dereng?
- Nem. Csak talán Lestat.
- Hát. Lestat nagyszerű vámpír volt. Bár még személyesen sosem beszéltem vele. - felcsillant a szemem, és közelebb araszoltam.
- Lestat valós személy?!
- Igen, mint Alucard is.
- Ő nem Dracula?
- De. Viszont ez felfogás kérdése, kedvesem. - elővett még egy könyvet, én meg már alig bírtam a sokat megtartani. - Tessék! - dobta rá még azt is, én meg kis híján összeestem. De látszólag nem nagyon hatotta meg.
- Muszály mindet elolvasnod?
- Kénytelen vagyok.
- De minek?! - dőltem hátra, és nem is figyeltem, hogy egyenesen a könyvespolcnak dőltem, ami nem kissé instabill. Éreztem, hogy meginog ezért gyorsan visszaugrottam - ám a szekrény dőlt.
- Wááá! - sikítottam megint, mint ahogy szoktam, de Andreas megint a megmentésemre sietett: fél kézzel tartotta meg a könyvespolcot. De közben kissé túl közel került hozzám, ugyanis közvetlen mögöttem kapta el. Az arcunk között puszta 20 centi lehetett, ha nem kevesebb. Hirtelen megcsapott az a férfiasan kellemes illat, és totál bekábultam. De hamar észbe kaptam, és megráztam magam.
- Hogy veled mennyi baj van. Komolyan megváltás lett volna, ha később érek a helyszínre, mikor a farkasok kergettek! - mordult rám, és elviharzott előttem. Kiegyenesedtem, és utána néztem a rések között: nagy sebbel-lobbal haladt kifelé, idegesnek tűnt. Sóhajtottam, és észre vettem, hogy a könyveket a kezembe felejtette. Nem lenne épp okos dolog utána vinni. De így belegondolva... még sosem voltam a szobájában!

5.rész
2012. október 22., hétfő || 19:39

>>>>The Wolf Who Knew My Name

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Álmomban egy sötét terembe voltam, ahol egyetlen fényforrást egy kulcslyuk jelentett. De hiába néztem át rajta ezen túl sem láttam semmit, pusztán annyi volt, hogy míg én vélhetőleg egy fekete terembe vagyok, addig amott egy fehér terem van.
- Kellene egy kulcs. - gondolkoztam hangosan az álmomban, és hirtelen - mintha én lennék Alice Csodaországból - megjelent egy asztal. Nekem nem kellett sütit ennem, vagy fura löttyöt innom, mert pont elértem. De amikor kezembe vettem a kulcsot... hirtelen elkezdett vérezni körülötte. De nem lehetett a tenyerem, mert mikor kétségbeesésem közepedte elejtettem a föld kezdett el körülötte vérbe borulni. A ragadós, vörös folyadék egyre csak terjedt, én pedig nem akartam, hogy elérjen. De bárhová is futottam mindig nekimentem valaminek. Az ajtó volt az utolsó reményem, de azon oszt' dörömbölhettem, mert semmi választ nem kaptam. Miközben odabent a vér már cunamihoz kezdett hasonlítani, addig a kulcslyukon keresztül kezdett kirajzolódani egy szoba. A közepén Scharity ült egy széken. Egyenesen felém nézett, de nem láthatott, mert ott volt az ajtó. Viszont mikor megszólalt... a hangja leginkább ahhoz a bűnözőkhöz hasonlított, akik megváltoztatják hangjukat, hogy ne lehessen felismerni őket - csak mögötte hallottam Scharityét is.
- Érted már miről beszéltem? Ha most meg is mentettek nem lesz mindig valaki, aki jön, és segít. - tisztában voltam vele, de ezt nem mondtam ki, mert közben a vérhullámból elkezdett valami kiformálódani. Egy farkas! A hangja, mint a Mennydörgés. És egyre csak jött-és jött. Sikítottam, és az ajót kezdtem el taszigálni kifelé.
- Egyébként az ajtó befelé nyílik! - közölte velem a túl oldalon még mindig békésen üldögélő Scharity, és én meg rángatni kezdtem a kilincset. De nagyon csúszott. Gondoltam nedves lehet a tenyerem, ezért bedörzsöltem a nadrágomba. Véres foltot hagyott maga után, ezért rémülten ránéztem a kezemre. Vérzett a tenyerem, de nem fájt. Lassan megint ráébredtem, hogy ez továbbra sem az én vérem, ezért csak még jobban eluralkodott rajtam a pánik, miközben a farkas már olyan közel jött hozzám, hogy éreztem a testéből áradó meleget. Sikítottam, és megint rángattam a kilincset, majd az megint csak vérnyomot hagyott a tenyeremen. Már olyan véres volt a kezem, hogy nem tudtam rendesen megfogni, és hátra estem. A hatalmas vértengerben pedig kezdtem egyre jobban elsüppedni, és közben éreztem, ahogy a farkas táplálkozni kezd az oldalamból. Szerencsére felébredtem!
- - - - - - - -
Még vagy kettőt-hármat sikítottam, és közben megéreztem a hátamra tapadó pólómat (mert nem öltöztem át továbbra sem), és olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, hogy már szúrt az oldalam. Az oldalam?! - hirtelen felrántottam a pólómat. Még jó, hogy semmi nem volt ott! Így már kezeimet is magam elé mertem kapni, és noha egy pillanat erejéig rászáradt vért láttam, azért ez eltűnt, és betudtam hallucinációnak. A mellkasom rendkívülien gyors ütemben emelkedett, és süllyedt, de közben már kezdtem megnyugodni is, és erre akkor találtam biztosítékot, mikor remegni kezdtem.
- Csak egy álom, Rin! Csak egy álom. - nyugtatgattam háborgó lelkemet, és átöleltem magamat. Még ilyeneket álmodni!
Ezek után nehezemre esett kitápászkodni a meleg ágyból, ugyanis az este nyitva hagytam az ablakot, és rendkívül hideg lett. Persze ez annyiból jó, hogy legalább nem sülök meg, mert ez nyáron könnyen jön. De miért is elmélkedem most mindezen, mikor épp kinyírt álmomban egy tekintélyes préri farkas?
Sóhajtást követően magam köré tekertem az újonnan kapott adiddas pulóveremet, és lassan megindultam az erkély felé. Délután 5 óra magaslatában járhatunk még csak! Mégis, milyen gyorsan telik a nap. És olyan világos van! Bár ez többségében a nyári napállásnak köszönhető, nem? De most meg miért kezdek itt a csillagászaton töprengeni? - megráztam a fejem, és rámeredtem az ajtóra. Vajon Andreas itthon van? Vagy esetleg dolga akadt, és elsietett valahova? Na meg Scharity. Ő vajon merre jár? - hogy kérdéseimre mihamarább választ találjak, gyorsan kisurrantam a szobám ajtaján, és futólépésben megindultam a lépcsőfordulóhoz. Lerobogtam a kíméletlenül piros szőnyegen, és a hatalmas elő... nos: nevezhetjük előcsarnoknak, szobának túl kicsi. Ilyesmit láthat az illető, aki a Tomb Raider játékkal játszik. Bár én csak a 3. változatot ismerem, de abban is ilyen oltárira bazi nagy az első terem, ahová belép az illető, aki találkozni akar a házigazdával. Vajon itt milyen hideg lehet télen?
- Laurin? Te mit keresel már megint az útban? - hirtelen felismertem Andreas hangját, aki egy magas, barna hajú sráccal ácsorgott a lenti nappali bejáratában. Közelebb araszoltam, és kérdőn rámeredtem a feltehetőleg Will nevet viselő illetőre.
- Ő Will. William Gotthow!
- Oké. Én pedig be se mutatkozom, hisz az imént mondtad ki a tulajdon nevem! - mondtam neki, de csak lazán, nehogy azt higgye megsértődtem, mert én akartam elmondani.
Will széles mosollyal rázott kezet velem, miközben én azt éreztem, hogy a vállam kifordul helyből. Nem volt az a nagyon nagy darab, de azért a szükséges izmok a helyén tartózkodtak, és ehhez társult az a - Andreaséhoz hasonlóan - lehetetlenül kék szempár. Én mindig is azt hittem, hogy a vámpíroknak piros szemük van! - hirtelen bevillant a kép Ramonról, amikor a kanapénknál először találkozott a pillantásunk. Lehet a piros szem csak a gonosz vámpíroknál van meg? Majd egyszer meg kell kérdezzem erről Andreast.
- Örülök Laurin. - nem nagyon rajongtam a teljes nevemért, mert olyan, mintha valami ősöreg romantikus regény főhősnője lennék. A Rin meg olyan testhez álló volt, legalábbis szerintem: olyan rövid, és tömör, és kemény. Na! Ennyit a tinis hepciáskodásról.
- Most, hogy megesett az örömteli ismerkedés, nem fáradunk át a könyvtárba? Mégis csak nyugottabban tudnánk beszélgetni. - magyarázta Andreas, amire Will elismerően bólintott. Megindultak a könyvtár felé, én pedig elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit is csinálhatnék tök egyedül egy ekkora kastélyba, ami nem is kastély, csak én hívom annak. De a problémám kellőképp gyorsan megoldódott, mert Andreas "lelkesen" felajánlotta, hogy tartsak velük - persze a saját módján.
- Ha nem tudsz mit kezdeni magaddal nyugodtan tarts velünk. Csak ne legyél folyton láb alatt, jó?
Általában, amikor dühös vagyok, és nem akarok visszaszólni, kipirul az arcom. Épp ebben a fázisban tartottam, amikor dacosan utánuk robogtam.
Amikor legutóbb itt jártunk Andreas elmondta, hogy mi is ölte meg a szüleimet, és, hogy ő is az. Ám ennek ellenére továbbra sem féltem tőle. Fogalmam sincs miért, hiszen ha akarná rég "megkóstolhatna"! De semmi szorongás, vagy reszketés. Semmi. Talán minden érzelmet kiölt belőlem az a nap?
Fél füllel a két kommunikáló félre figyeltem, míg szememmel szorgosan követtem egy ősrégi könyv, ősrégi sorait. Olyan nehéz volt a fogalmazása, hogy nem mindenhol értettem meg teljesen a szöveg mondani valóját. Lényegében egy középkori tudományról, az alkímiáról szólt, de olyan elveket, meg képleteket alkalmaztak, hogy sírni támadt kedvem, és egyből eszembe jutott az iskola, ezért sóhajtva helyeztem vissza a polcra ismét a többi társa közé ezt a kegyetlen tudományi ágazatról szóló művet.
- Nem kell érte aggodalmaskodni, mert itt úgysem találja meg. - hallottam meg William hangját, majd ezt Andreas folytatta. Természetesen a sajátos szarkazmussal hangnemében.
- Nem is arról van szó, hogy aggódom, de nem lennék képes hosszú távon pátyolgatni. Nem vagyok az a gondoskodó típus! És ezt te is jól tudod.
- Mindegy, amíg nem találunk neki egy családot, addig muszáj lesz elviselned!
- Kösz a bíztatást.
Nem mondom, hogy nem esett rosszul az eszmecsere. Talán jobb lett volna, ha meg se hallom! Tehát noha csak pár napja tartózkodom itt, azért már most nem bír elviselni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha hagy meghalni! Na, de mindegy. Magának kereste, nem? Akkor meg? Minden esetre próbáltam visszanyelni könnyeimet, mert olyan szinten rosszul esett, hogy simán nekikezdtem volna bőgni.
Kiemeltem egy újabb kötetet. 100+1 orosz versike. Ez volt ráírva. Az orosz végedt azonnal eszembe jutott Scharity sztorija Nastjenka hercegnőről, családjáról, és a Fenevadról. Hatalmasat nyeltem, amikor fellapoztam.
- Mégis mikor fogsz olyat találni?!
- Olyan családot? Nos nem tudom. A felnőttek, ha örökbe is fogadnak valakit, olyanok, mint a kisgyerekek a kutyákkal. Minnél fiatalabb, annál jobban kell! És be kell ismerjük, hogy ő már 16 éves.
Kizártam a külvilágot, és belemélyültem abba a csodálatra méltó, de emellett helytállóan untató, 8 versszakos ódába, ami egy szőke, szűz lányról szólt. Nem értem a régi időkben miért szerették a személyleírásba a szexuális állapotjelzőket is beletenni, de olyan mértékben nem is érdekelt, mivel én már nem voltam az. Igen, ezt az emberek többnyire elítélik, de nem tehetek róla! 14 voltam, és lángolt bennem a kalandvágy. Meg akartam tudni mi a jó, és áldozatul estem egy 20 éves srácnak, aki persze a "lényeg" után két nappal el is hagyott. Nem haragudtam érte, mert én is csak annyit akartam. Álltalában az ilyeneket nevezik ringyóknak, nem? Felőlem aztán. Már úgy sincs mit veszítenem!
- Persze, persze. Ezért nem tudom meddig leszek képes elviselni! Tudod milyen kibírhatatlanok a tinédzserek?!
Persze Andreas ezen csípkelődését már én sem hagyhattam szó nélkül, ezért összecsaptam a verses kötetet, visszatettem a polcra, majd nagy sebbel-lobbal megindultam Andreas felé. Megálltam előtte mindössze 4-5 centire, és határozottan felemeltem a hangom:
- Ha annyira nem akarsz elvállalni, akkor engedd, hogy hazamenjek! Ha egyedül vagyok sokkal kevesebb gondot okozok! Sőtt, talán még vissza is jön értem az a Ramon, vagy ki a fene, és akkor végképp megszűnik a szenvedésed!
Először nem szólt semmit, csak ránézett Willre, akinek tekintetéből történetesen lesírt, hogy nem akar beleszólni vitánkba, és huzakodva még álrébb is araszolt. Mély levegőt vettem, és kihúztam magam, mintha én lennék a valaki, majd csípőre helyeztem a kezem, és vártam Andreas válaszát.
- Kár, hogy nem tehetem!
- Ki tart vissza, he? Mondd csak! Mégis ki tart vissza?! - a lobbanékony természetet nehézkes legyűrni. Nekem sosem ment legalábbis, bár nem nagyon törtem magam azon, hogy menjen.
- Az apádnak tett ígéretem! Addig maradsz, amíg tudom, hogy itt biztonságban vagy. Ez nem tudom meddig lesz így, de már mindegy, mert már belekezdtem! Be is fejezem. Így legalább egyenlíthetek!
- Persze, de ettől még a Pokolra jutsz! - magam is meglepődtem saját kitörésemen, mert nagyon vallásosan hangzott. Kikerekedtek a szemeim, és vártam, hogy majd nekem támad, vagy hasonló, de ez nem így lett! Hatalmasat nevetett, megemelte az állát, és olyan jó ízűen kacagott, mint a nagyanyám (mikor még élt) a politikai vicceken. Willen teljesen látszott, hogy totál őrültnek nézi Andreast, aki még mindig nem volt képes befejezni nevetési rohamát. Aztán mikor levegőhöz jutott - végre - újra sikerült visszavágnia:
- Az már biztos, Kiscsibém! A vámpírok soha nem jutnak a Mennybe. Jobb, ha tőlem tudod...
- Andreas, te... - így Will, mire Andreas csöndre intette, és kisodort engem a falhoz. Most féltem. Szemében olyan harcias tűz égett, miközben megtámaszkodott egyik kezével a falon (közvetlen az én fejemmel egy vonalba), míg másikat zsebre dugta, hogy az már ördögi! És ami még jobban aggasztott: a vörösen felvillanó szempár.
- Angyalkám, én ezen már rég nem aggodalmaskodom. Egyébként is előbb tökéletesen megértettem veled, hogy csak akkor gyere, ha nem fogsz zavarni. Talán tévedtem, és úgy fest túl nagyok az elvárásaim... - eltolta magát, és visszasétált William mellé. Én persze továbbra is meglepetten, és remegve néztem utána, a falnak dőlve. Szaporábban kaptam a levegőt, és pár másodperc-töredéknyi időtartam után célba vettem az ajtót, és kirohantam. Miután becsuktam magam mögött annak is nekidőltem, és remegő térdeim beadták a szolgálatot. Szóval mégis vörös szemük van a vámpíroknak!
***
A délutánból megmaradt minimális időt a szobám négy fala között töltöttem az ágyon feküdve, mozdulatlanul. Nem fáztam, nem zsibbadtam, ezálltal el se kellett forduljak. Csak néztem az íróasztal sarkát, és a könyvtárban történteken agyaltam. Mindig is sejtettem, hogy a vámpíroknak vagy zölden vagy vörösen izzó szemük van. Néha-néha még a sárgán is gondolkoztam, de ez lényegtelen. Hosszú-hosszú ideje már léteznek ezek a lények! De vajon tényleg Drakula volt a megindítója? Mi iskolában úgy tanultuk, hogy valami dankóros, fogyatékos gróf a felesége vérét itta vörösbor helyett. De ebből vajon mennyi igaz? Egyetlen személyt tudnék most számításba venni, aki tudna valami okosat mondani, és az Scharity volt. Vajon merre járhat, amúgy?
Lassan elfordítottam fejem az erkély felé. Odakint már sötétedett, s a félhomályban kísérteties alakok rajzolódtak ki a faágak között. Megpróbáltam feltápászkodni, de úgy éreztem minden levegő vétel fáj, vagy mintha valami láthatatlan kéz visszahúzna az ágyamba. Éppen csak, hogy meg bírtam állni a saját lábamon, amikor bevillant elém egy hatalmas szemfogakkal megáldott illetékes arcának alsó része. A szemét nem láttam, de hozzám szólt: Laurine. Ezt harsogta, én pedig megpördültem, mert azt vártam közvetlen mögöttem lesz valaki - vagy valami. De ehelyett csak a tükörben ácsorgó önmagammal találtam szembe magam. "Mondd, merre vagy?" - megint megfordultam a másik irányba, de továbbra is sehol senki. Gondolataimat nem tudtam irányítani, de minden esetre így nem sikerült benyögnöm - képzeletben -, hogy Andreas Hudec lakásán vagyok. Akkor csak arra gondoltam, hogy "ki lehet ez?", "hol van ez?" - de semmire nem jutottam, mert elég hamar valami koppanásra emlékeztető tompa zaj félbeszakított. Odarohantam az erkélyajtómhoz, és kiosontam rajta. De sehol semmi... majd mikor visszahúzódtam volna egy árny suhant el előttem, és bemászott az enyémmel egy vonalban lévő ablakon. Vajon mi lehet az? Ő lenne, aki hozzám szólt?
Még egy ideig bűvöltem az ablakot, amin beugrott, mikor végre rájöttem, hogy ez a szoba, aminek az ablaka az enyémmel egy vonalba van nem is szoba, hanem a közlekedő. Akkor és ott egy dolog aggasztott: hogy merre lehet Andreas? Valamiért az ereimben éreztem, hogy őt akarja megtalálni ez a valaki, vagy valami, és mint az később ki is derült nem tévedtem. Egyszeriben nem számított, hogy ő halhatatlan, én meg nem - segítenem kellett, mert ennyivel tartozom. Életért életet! Már szaladtam is ki a folyosóra.
- Te rohadt, áruló, szemétláda! - az ismeretlen egy ismeretlen férfivá cseperedett miután Andreas vigyorát letörölte annak arcáról egy jól irányzott bal horoggal. Megrémültem, és a szám elé kaptam a kezem. Az ütés akkorára sikeredett, hogy a következőt már a fal adta megmentőmnek, és mikor kitapogatta mekkora púp maradt a tarkóján egy kés repült közvetlen a szemével egy vonalba, ami pár kósza hajtincset is feltűzött. Egyszerű mozdulattal csusszant álrébb, én pedig eddig szemügyre vettem a támadót: fekete haj, lángba borult szemek, furán tupírozott frizura, fekete cuccok. Valami maffia? - persze legelsőre a legnagyobb képtelenség jutott az eszembe, mint mindig. Ám míg én ezen filozófáltam kiszedte a falba hajított tőrét, és Andreas nyomába eredt. Az viszont eszelősen kikerülte mozdulatait, egyszer-kétszer el is tűnt, és nem láttam.
Amíg ők csatáztak megbújtam az egyik páncéldísz mögött.
- Már miért lennék? Tudod te ki az igazi áruló egyáltalán? Az, akit annyira istenítesz, te, és a cinkosaid!
- Mindig is utáltalak, Andreas... ez most sem változott! - az említett hirtelen megállt, ahol legelőször állt a falba a kés.
- Az érzés kölcsönös, Phoenix!
Phoenix. Hát ilyen nevet sem adnék a gyerekemnek! - boronáltam el magamban, miközben figyeltem a további eseményeket. Valahonnan már Andreas is elővarázsolt egy, a Phoenix nevezetű emós fiúéhoz hasonló tőrt. ­Az ilyen jeleneteket imádtam a filmekbe, de valahogy most aggasztott, bár szintén izgalommal tölt el.
- Arra még nem gondoltál, hogy Ramon csak a bolondját járatja veletek?
- Aljas rágalom! - meglendítette a tőrt, ami felszögelte a falra Andreas mandzsettáját, és a kés ki is esett az áldozat kezéből. Megpróbálta elrúgni, de Phoenix felkapta.
- Hát nem hittem volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz... - magyarázta, míg Andreas a kezét rángatta. A vámpírok elvileg szuper erősek, nem? Akkor miért nem képes kirántani a kezét a falból, és miért nem használja a szabad kezét? Aztán jobban szemügyre vettem a tőrt. Mindkettőnek ezüst a pengéje, és valami ólomutánzat a markolata, szép, gondosan faragott mintákkal díszítve. Nem vágtam miért nem kapta ki azonnal... aztán a következő, amit észrevettem: az ismeretlen srácon kesztyű volt. Valamit biztos tehetett a markolatra, ami miatt Andreas nem foghatja meg!
Lassú léptekkel, élvezetes pofabeállítással sétált Andreas felé, és én tudtam, hogy megöli, ha nem teszek valamit. Elég kiszolgáltatottnak tűnik, és nem kissé kétségbeesettnek. Én azt hittem legyőzhetetlen! Mi lett vele? Miért nem harcol? Miért adja fel? - ilyen kérdéseken kattogott az agyam, miközben a lábaim önálló életre keltek, és megindultak a porond felé. Phoenix nem kis meglepődéssel fordult érkezésem felé, és egy pillanatig el is feledkezett Andreasról. Én pedig kihasználtam a nekem szentelt figyelmet, és hozzávágtam az első eszközt, ami kezem ügyébe került: ez pedig a papucsom volt.
- Te mit keresel itt?! - így Andreas, én pedig beugrottam elé. - Téged semmivel sem lehet a szobádban tartani?
- A sajátomban miért ne lehetne? De ez nem a sajátom. - tájékoztattam, és kitártam karjaimat, mintegy védelmező eszköz gyanánt. Bal kezemben a papucs másik fele, ha a helyzet úgy kívánja tudjak mivel harcolni, és jobb kezem kifeszítve. Eközben gyér koppanás adta tudtomra, hogy Andreasnak sikerült kivarázsolnia a tőrt az ingujjából. Persze támadója sem volt rest, és elkerekedett szemeiben láttam szórakozottságát.
- Mi a manó... csak nem egy emberlány?
- Nem, ő igazából egy ork. - szólt közbe Andreas, ami nemű sértését már fel sem vettem, csak meredtem dühösen, harcra készen Phoenixre. Látszólag őt sem érdekelte a mögöttem sunnyogó vámpír beteges beszólásai, mert továbbra is száját nyaldosva engem méregetett.
- Netán te volnál, akit Ramon kerestet? - nem válaszoltam, csak szaporán vettem a levegőt. Minden lelki energiámmal azon voltam, hogy fél másodpercre se vegyem le Phoenixről a szemem, de zavaró tényező gyanánt szolgált a derekam koré irányuló szorítás. Leengedtem kezeimet, és félrehajtottam fejemet, mert irritált, hogy az arcom hozzáér Andreaséhoz. Vagy... nem is tudom! Olyan idegesítő volt. Frusztráltan éreztem magam, de akkor már a másik kezével is átölelt.
- Ez e?! Nem... téves riasztás! Nézz rá milyen vézna... kellene a halálnak! Vagy annak se... csak egyszerűen rám akaszkodott. De nem cuki?
- Cuki?! - háborodtam fel rám ragasztott jelzőjén, és Phoenix hahotázásán.
- De igen. Abszolút... ööö... cuki. Hogy éljek szavaiddal! Nem bánom, nem mondom el, hogy itt van, ha odaadod, ami kell nekem. - hallottam ahogy Andreas felmordult, hiszen a szája a fülemmel volt egy vonalban. Jobb szemem becsuktam, mintha kacsintanék, és próbáltam visszalassítani szívem lüktetését, mert úgy éreztem kiugrik, ha nem figyelek.
Andreas elengedett, majd a zsebében kotort, és egy helyes kis, ezüstös kulcstartót dobott oda Phoenixnek, aki elkapta azt, és így megláttam, hogy a kulcstartón egy hasonló mintázatú kulcs van, mint Andreas tőrének markolatán a díszítés.
- Hehh. Szerencséd van, hogy mindig betartom a szavam! De nem leszel sokáig titokban, ahogy te sem, kicsi lány! - hirtelen eltűnt. Most azt vártam, hogy Andreas leugat, vagy esetleg pofán vág, vagy mit tudom én... de nem tett semmi hasonlót. Még csak meg se szólalt. Elindult a szobája felé.
- Várjvárjvárjvárjvárj!!! - ismételgettem, és elkaptam hátulról a haját, ami nem nagyon tetszett neki, legalábbis a hörgéséből ítélve.
- Mi van?!
- Már megint flegma vagy! Egy köszönömöt, vagy egy "nem kellett volna Rin"-t azért elvárnék!
- De miért vársz el ilyet, mikor én az életed mentettem? Neked a dolgod, hogy viszonozd. Azt hitted nem jöttem rá? - elakadt a szavam. Nem tudtam mit mondani, ő pedig vállat vont, és tovább battyogott a szobája felé. Egy ideig néztem ahogy lassan sétapikál a hatalmas fehér ajtó felé, de utána meguntam, és megfordultam, majd elindultam sajátom felé. De alig tettem két lépést, és megint megtorpantam.
- Andreas!
- Hm? - állt le, és nézett vissza válla felett. Mély levegőt vettem, hogy kimondjam:
- Hálás vagyok érte, és hálából, most az én életem a tiéd! - közben csak később tűnt fel, hogy még ökölbe is rándult a kezem. Ezzel is tetőztem határozottságomat. Ő persze semmit nem mondott, hanem a világ legszexibb mosolyát csillantotta felém, és intett, majd tovább haladt - és végül bezárült mögötte az ajtó.

4.rész
2012. szeptember 23., vasárnap || 00:50

>>>>THE STORY OF THE PRINCESS

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Soha nem éreztem, hogy bárki iránt is felelősséget kéne vállalnom, vagy, hogy bármit is meg kéne hálálnom. Nem újdonsád tehát, hogy minden csodát magától értetődőnek, és hétköznapinak vettem. Nem törődtem más emberekkel, nem adtam át a helyemet a buszon egy idős néninek, vagy egy kismamának. Nem figyeltem oda órán, mert mindig meg kaptam kegyelemből a kettest. Mindig visszafeleseltem a tanárnak, a nálam kisebb gyerekeket lenéztem, a nálam idősebbeket pedig... ugyancsak! Eddig soha nem tartottam fontosnak, hogy bármi nemű hálát motyogjak bárkinek is, vagy, hogy viszonozzam, amit értem tett. EDDIG! De most rá kellett ébrednem, hogy Andreas csak és kizárólag az apám kedvéért mentett meg engem - noha tán akkor nem tette volna, ha nem tartozott volna neki, de nem így lett. Most miatta lehetek itt, és ha pontos akarnék lenni megmondhatnám azt is, hogy az életemmel tartozom neki. Ezt már nem röstellem beismerni! Tudom, hogy mit kell tennem.
A nap hátra lévő részében Andreas gentlemant megcsúfoló magatartásával fűszerezve élvezhettem a kastély bámulatosabbnál-bámulatosabb szegletei látványát, de közben nem szóltunk egymáshoz. Kb. negyed órája tudom, hogy vámpír, és ugyancsak negyed órája tudom Ramon nevét, aki szintén vámpír, és megölte a szüleimet. Fél órája érzem, hogy tartozom Andreasnak. Noha még nem tudom ezt hogyan fogom beadagolni neki abban az egyben már biztos leszek, hogy az életemet is adnám érte. Elvégre már úgy sincs miért élnem, akkor miért ne halhatnék meg egy idegen miatt? Apám pl. a saját lánya miatt, vagyis miattam halt meg, és anya is. Egyedül maradtam a világon, fel kell dolgoznom az árvaság netovábbjait, és tisztában kell lennem azzal, hogyha most Andreas nem lenne itt, akkor az is totál-tuti-biztos, hogy valami lepukkant otthonban tengetném borús hétköznapjaimat. El kell határozzam, hogy milyen módon tehetnék eleget a hála követelményeinek.
- Andreas! Nézd én... - mikor felém fordult a szó a torkomon akadt. Elfelejtettem mit is akartam mondani és csak a természet felett álló, vibráló, kék szempárba meredhettem. Szőke hajszálai égnek meredtek, míg a barnák inkább vállára simultak. Olyan vörös ajkai voltak, mintha rúzsozná, és olyan hófehér bőre, mint aki az eszkimóknál szolizott. Tökéletesre vasalt ingje rátapadt mellkasára, és kezeit farmerja zsebében tartotta.
- Akartál valamit mondani?
- Umm. Nem... nem fontos.
- Hát most mondhatnám, hogyha már belekezdtél fejezd is be, de annyira nem érdekel. Tehát kérdezem: mehetünk tovább? Tudod ezer meg egy dolgom van még a nap folyamán.
- Nem akarnálak feltartani! - mentegetődztem magam előtt hadonászva kezeimmel, és figyeltem, ahogy a gumi karkötőim fel-le csúszkáltak. Egyiken a jó öreg "Good Luck" felirat díszelgett, míg a másikon skorpiók körvonalai rajzolódtak. Amúgy csak megjegyezném: eddig a bocsánat kérés sem tartozott a napirendembe! De ezen a kedden már többször is használtam ennek formuláit.
- Helyes! - bökte oda, majd tovább cammogott, én pedig a sarkában botladoztam. Tudtam, hogyha hamarosan nem közlöm vele szándékom, akkor talán ma már egymáshoz se szólunk. De egyszerűen olyan szinten idegesített a flegmasága, hogy pusztán a saját érdekemben sem akartam vele komolyabban szóba elegyedni. Viszont éreztem, hogy hamarosan rá kell térnem - de csak épp mikor megtehettem volna egy ismerős alak toppantott be elénk. Scharity.
- Hudec úr! Keresték telefonon, egy bizonyos William Gotthow úr.
- Will? Rendben van. Most ha megbocsájtasz Laurine, dolgom van. Majd visszatérünk a mondandódra, ha ezt lerendeztem!
- Rendben van. - böktem oda neki habozva, majd biccentettem. Egy apró gesztus után, ami egy kis meghajlás értelmében tárult elém eltávozott, és én kettesbe maradtam Scharityvel. Borús tekintetét rám vetette, és egy kis ideig elfelejtettem levegőt venni.
- Nem lenne épp okos dolog.
- Mégis mi?
- Láttam a szándékod.
- Mégis milyen szándékom?
- Ha az életedet arra szenteled, hogy Andreasét védd nem biztos, hogy megéred a boldog időskort. Nem fogsz normális életet élni, és várhatólag már igen fiatalon utolér a végzet!
Mintegy beletörődéssel vontam vállat, és közben elővezettem saját hipotézisemet:
- Vagy igen, vagy nem. De ha mégis neked lesz igazad se számít sokat! Mégpedig tudod miért? Mert már amúgy sincs miért élnem. Az utóbbi időkben az összes barátom elfordult tőlem, és noha a suli egyik legnagyobb közszereplője vagyok, attól még nyáron csak simán Laurine. Annyi jelentőségem sincs, mint egy porszemnek! - magyaráztam neki, és saját szavajáráson még én magam is meglepődtem. Eddigi életem során sokkal inkább egoistának tetszettem, mit sem pesszimistának. Úgy fest már csak árnya vagyok egykori önmagamnak...
- Ne vondd kétségbe az értéket, amit képviselsz!
- Renben van,  bár nem nagyon értem. Na, de mégis honnan láttad a szándékom?
- Az legyen az én titkom.
- Felőlem aztán. De annyit azért még szeretnék megtudni: ha most egy ideig itt maradok, akkor hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a "lakótársaim" semmit nem mondanak el nekem? - kérdeztem, visszatérő flegmasággal, és nem kevés ingerülettel. De Scharity csak témát váltott:
- Elhozattam a ruháidat, mert látom nem nagyon nyeri el tetszésedet az, amit Andreas úr maga választott részedre.
- Ő választotta?
- Igen. Igazán élt az ifjú hölgyekhez! De azt hiszem magácskánál ez is kudarcba fulladt.
- De kudarcba ám! Már nem mintha nem lennének szépek, csak nekem túl sok. Tudod, kicsit azt érzem, mintha a szüleimet cseréltem volna le egy jobb életre.
- Jobb élet?! Ez csak a színpad, Laurine! Ettől függetlenül nem tudhatod mi zajlik a színfalak mögött. És ha tudnád már rég belátnád: ez nem a "Miről álmodik a lány". Hanem egy olyan dolog, ami eleinte lehet izgalmasnak fest, de később úgy érzed: jobb lenne a halál.
- Annyira rejtélyes vagy!
- Jó tudni.
- Te hogyan kerültél ide? - érdeklődtem határozott kíváncsisággal, és Scharity megindult. Utána mozdultam én is, és út alatt elkezdte kifejteni a történetet:
- Hát még egészen kislány koromban. Egy gonosz vámpír a családom életére tört, engem is megölt volna, de ekkor jött egy titokzatos vadász, aki megmentett, és ide hozott Andreashoz, mondván, hogy jó barátja, és, hogy majd ő vigyáz rám.
- Wow. Milyen romantikus!
- Semmi romantikus nem volt abban, ahogy láttam a szüleimet a saját vérükbe fulladni! - a hangját olyan hirtelen emelte fel, hogy lecövekeltem. Amikor félek mindig kikerekedik a szemem, és most úgy éreztem kétszer akkora, mint kéne neki lennie. De Scharity kedvesen elmosolyodott, és elnézést kért.
- Sajnálom. Elragadott a hév!
- Oké, semmi baj! - hadonásztam kezeimmel, majd mikor megint elindultunk a farzsebembe csúsztattam őket. Scharityt meg megkértem, hogy ha már a ruháimat elhozatta, akkor a szobámban lévő könyveket sem ártana valahogy megszerezni, pontosabban csak négyet. Egy hét múlva kell visszavinnem.
- Megoldható. Még valami?
- A telefonom?
- Azt már elhozattam a ruháival együtt.
- Még jó... köszönöm! - vigyoriságom közel-lassan alább hagyott, mikor Scharity a gyermekkoráról kezdett beszélni. Végül kinyögte, hogy ő egy ügyetlen boszorkány tanonc, akinek még nem sikerült minden képességét elsajátítania. Az édesapja volt a mentora, ami a boszorkányoknál olyan, mint egy tanár. Tanítja mágiára, önvédelemre, gyógyfű ismeretre. Ennyire emlékszem a felsoroltakból. Scharity apját Heinry Lupin Vlatislavának hívták. Orosz eredetű, bevándorló volt. Felmenői Novgorodról származtak. Régen a cári családot szolgáló boszorkányok-és varázslók voltak, amíg egyik ősük nem árulta el őket, a híres Rasputjin.
Érdekes, és izgalmas történeteket tárt elém, köztük azt is, mikor a Nagyhercegnő családját kivégezték. A történetet ismertem, ám nem úgy, ahogy Scharity azt elmondta:
- Nastjenka (orosz: Anasztázia) Nagyhercegnő legjobb barátnője volt az ükanyám, Vlozgov Charity Jevgenyovic. Ebből lett a 20. század elején Jevgenyij. Innen van az én nevem, ami szintén csak az S betűvel több, mint az övé volt: Scharity Jevgenyij.
- Hú. De orosz!
- Az ám. Mégis tisztán beszélek angolul, németül, litvánul, és franciául.
- Úr Isten. - fejtettem ki tömören a véleményem, amire ő szolid nevetésben tört ki. Igazából élveztem ahogy nevet, mert nagyon aranyosan tette, de most sokkal inkább érdekelt a történet, amibe belekezdett. - Remek! De aztán mi történt?
- Hát mikor menekülni próbált a Nagyhercegnő, Vlozgov megpróbált segíteni rajta, és az életét adta eme mágikus védelmet szolgáltató medálért, amit a hercegnő végül a nyakába akasztott. Noha a nyaklánc megvédte, Vlozgov végignézte azt, ahogy lemészárolják őket. Hivatalosan csak agyonlövés hírében áll a dolog, de ennél jóval több történt. Elég morbid, és kegyetlen bánásmódot kapott a cári család. Vlozgov tudta, hogy a cár halála szornyű volt, hiszen a Fenevad elébe vetették leghűbb katonáival egyetemben. Őt nem kebelezte be egészében, csak megcsonkíttatta. És a családnak ezt végig kellett néznie! Aztán a fiatal nővéreket megerőszakolták többszöri alkalommal, ez alól majdnem a Nagyhercegnő sem volt kivétel, de ő védelem alatt állt. A testvéreket kivétel nélkül agyonlőtték, és meggyalázták, mikor már meghaltak. Az Anyacárnő viszont... ugyanarra a sorsra jutott, mint férje.
- Megette a Fenevad? - nyeltem hatalmasat, miközben próbáltam visszatartani a lélegzetem. Nem kevésbé volt izgalmas a téma, és nem tagadom, hogy eléggé féltem. Egyre csak a Fenevad felé húzott gondolatom, és lassan eljutottam arra a pontra, hogy megkérdezzem: - Te, Scharity! Miféle... mondd csak! Mégis micsoda volt a Fenevad?
- Úgy tartották a Hold szülötte, de mi tudjuk, hogy vérfarkas. S ha ez nem lenne elég arra is van kilátás, hogy maga Rasputjin volt!
- Nem mondod?!
- Pedig igaz.
- Hát... mi töriből nem épp így tanultuk!
- Gondolom a szokásos: agyonlőtték, túl élte, elszökött Dimitrijjel.
- És Dimitrij? Nastjenka szerelme?
- Szerelme?! Ahh, ugye csak viccelsz? Ez mende-monda Laurine! Dimitrij is a lázadók között volt, és személyesen ő vezette a testvérek kivégzőosztagát! Semmi nem volt Nastjenka és közte.
- Milyen eredeti.
- Ezt hogy érted?
- Úgy fest a paranormális világban nem vár senkire semmi, csak halál, vér, pusztulás.
- Még jó, hogy rájöttél! - a morbid poénon mosolyogtam egy sort, majd hamarosan visszahúzódtam a szobámba. Nem tudom miért, de nagyon megfogott Scharity története, és nem kissé féltem emiatt. Akkor már azt kívántam bárcsak ne kértem volna, hogy mesélje el a sztorit. Hogy fogok így aludni? Vagy várjunk, had' formáljam a kérdésem: hogy fogok így aludni, egy vámpír kastélyába? - ezt még estig kitalálhatom, nem?
Saját kis birodalmamban valamiért örültem legbelül. Azért örültem, hogy az én szüleim nem haltak meg ilyen groteszk módon! Nem igen tudtam volna felemészteni. Ha már így is nehéz, mit tettem volna Nastjenka helyében? Nekem nem lett volna elég, ha valaki medállá változik értem! De nem ám. Az egész sorsom megpecsételődött volna, és ha tudtam volna Nastjenka helyében, hogy mi vár a szüleimre, majd a testvéreimre, akkor inkább öngyilkos lettem volna! De ó. Hiszen most mondta Scharity, hogy még a holttesteket is meggyalázták! Brrr... - reszketésemre felhúzodtam az ágyra, és magamhoz öleltem a lábam. Továbbra is a történeten agyaltam, miközben tekintetem kisiklott az erkélyre. Odakint csodás napsütéses idő volt, de mégsem volt kedvem Andreasnak könyörögni, hogy fél percre engedjen ki a kalitkámból. Tehát nem tettem.
Hirtelen végig futott hátamon a hideg, és magamra rántottam a takarót, majd kinyújtottam lábaimat, és oldalra fordultam. S ahogy a történeten kattogott az agyam hirtelen bevillant egy képsorozat: első - mikor apámat megtaláljuk. Második: mikor anyám könyörög, hogy meneküljek, miközben a vámpír a vérét szívja. Harmadik: az erdő, ahol menekülök. És négy: Ramon izzó, vörös szempárja, és számító vigyora, az a gonosz mosoly, amit még Szörnyella a 101 kiskutyából sem tud felülmúlni. Megborzongtam, és lehunytam a szemem. Hátha elfelejtem... de helyette megint lepörögtek előttem az események: a halott szüleim, az, mikor a szakadék felett lógok, és alattam egy farkas csattogtatja borotvaéles fogait. - hirtelen megint felütötte fejét a félelem, a baj érzése.Hogy tudod nem menekülhetsz, és már kezdes is beletörődeni - majd hirtelen, mint derült égből a villám csapás: egy szexszimbólumnak is beillő vámpír megment. Kicsit mintha Julie barátnőm kedvenc filmjében lennék Isabella Swan. De aztán belátom, hogy az igazi vámpírok nem holmi csillogó-vérszívó-tündérek, hanem véres, percről-percre ölni képes vámpírok, akiknek hatalmas szemfoguk van, és földöntúli vonzz erejük. Ez persze csak arra szolgál, hogy odacsalogatva a védtelen áldozatot, annak puha húsába méllyesszék fogaikat.
Benső monológom hirtelen félbe szakadt, mikor is percről-percre elaludtam. Milyen különös. Annyit alszok, mint a régi macskám (akit széttépett a szomszéd kutyája) egy héten. És mi a legrosszabb? Bármeddig aludhatok, csak fáradtabb leszek - és továbbra sem tud feledésbe merülni a múltam.

3.rész
2012. szeptember 15., szombat || 16:49

>>>>THE SECRET

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek. Szó-mi szó: a szüleim külön csodálatot érdemeltek már csak azért is, hogy egy ilyen ostoba, hűtlen, elkényeztetett libát felneveltek szeretettel. És emitt a bökkennő! Most mondhatnád, hogy egy szülőnek már csak az a dolga, hogy gyermekét szeretettel gondozza, és kísérje el egészen a felnőtté válás koráig. De talán ezt sem kell túlzásba vinni... egy-két szitkozódó szó, néhány megdorgálás, alkalom adtán egy-egy apai pofon bőven elkél (főlleg esetemben). De ha már mindezt nem kaptam meg 17. évemre sem: jobb lesz, ha rájövök, immáron csak a saját önkontrollomra számíthatok.
- Méghogy egy kibírhatatlan, elkényeztetett liba! Haha... már bocsásson meg, Rin... de én egyáltalán nem találom önt kibírhatatlannak!
- Inkább csak tegezz. De! Hidd csak el! Az vagyok...
- Persze, de itt még nem nyíltál meg.
- A szüleid halálát követően neked nem esett nehezedre önmagad lenni?
- Hát...
Épp befejezni készült mondandóját mikor kopogtattak az ajtómon. Mi ugyan továbbra is az erkélyen kuksoltunk, de tökéletesen hallottuk az erőteljes, két koppantást. Majd mikor beláttam, hogy csak férfi lehet "zaklatónk", az ajtó kitárult, és Andreas lépett be rajta. Mihelyst megpillantotta Scharityt elég barátságtalan arckifejezést váltott - majd csak úgy köszönés nélkül lerohanta:
- Maga mégis... ?! Mit... mit mondott neki?!
- Semmit, uram!
Pattant fel Scharity, és megbánást mutatva hajlott meg sajnálkozóan gazdája előtt. Ekközben én is felpattantam ülő pozíciómból, és leporoltam farzsebem. Valamiért én éreztem magam hibásnak, merthogy én tartottam bent Scharityt, de szinte tudtam, hogy most jobb ha csöndben maradok.
- Ahh, te ügyetlen kis cseléd... szűnj meg!
Utasította a legnagyobb "eleganciával" alkalmazottját, és az persze egy újabb meghajlást követően kitémfergett a szobámból. Andreas a lány távozásáig szugerálta az illetőt, majd mikor végül becsukódott az ajtó rögvest felém kapta a fejét. Szőke lobonca ennek megfelelően lebbent, miközben én szemtanúja lehettem annak, hogy milyen is ha összegumizva van egy férfi HOSSZÚ haja.
- Bocsáss meg neki... kissé neveletlen! És többnyire össze-vissza kotyog mindenről, ami többnyire persze kamu.
- Ha te mondod... de csak megjegyezném: rohadtul semmit se mondott! Mesélt az életéről, és ennyi...
- Annál jobb.
Sóhajtva dobta hátra copfját, és közben kék, sas szerű szeme megint felém rebbent. Arcomba szökött a pír - bár fogalmam sincs miért - és csak tovább hallgattam a soron következő mondani valókat.
- Egyébként mit csináltál ma, míg én távol voltam?
- Hm. Hát... semmit.
Persze elmondhattam volna neki, hogy felkelésemet követően azt hittem a szobalányára, hogy egy álom, majd a szekrényemben lapuló ruhákra megint csak, vagy azt, hogy a napom azzal telt, hogy sírjak a halott szüleim, és ezáltal a régi életem után - de inkább nem. Jobbnak láttam ha csak csöndesen ennyit felelek. És látható a végeredmény: bejött. Nem kérdezett tovább.
- Hát ez nem túl terjedelmes. Nos Laurine! Nem lenne kedved esetleg körbejárni a ház többi helységét?
- Hát ööö... a'sszem lenne...
Vontam vállat miközben félrehúzott számmal igyekeztem jelezni felé nézve, hogy "nem vagyok otthon ebben az etikát követő beszédstílusban". De ebben a házban minden kétséget kizárólag az összes lélek ilyen nyelvezetet használ!
Kicsit megremegett a lelkem mikor átléptem minden kétséget kizárólag biztonságos szobám küszöbét, és rémülten kapaszkodtam Andreas karjába, akinek a fintorából azt sejtettem, hogy nem túl sok örömét leli az érintésemben. Én persze annál inkább! Mármint azon a részen, hogy egyáltaljában valakihez hozzáérhetek, és magamba szívjam illatát. S miközben én Andreas karját szorongatom ő regéket mesél minden egyes szobáról, néhány különleges, antik bútorra kitérve, ami a helységben található. Különösebben talán említenem sem kell, hogy mennyire "izgatott" a téma, de az annál többet jelentett, hogy legalább percnyi lehetőséget kaptam arra, hogy elfeledjek minden kísérteties, és abszurd képet a múltamból.
- És ez pedig a könyvtár.
Magyarázta, mikor beléptünk a legnagyobb terembe, amit eddig ebben a házban láttam. Számtalan polc, és szekrény volt odabent, és szinte azonnal megcsapott a tölgy illat, mihelyst beléptünk. Végtelen sok könyv súlya nehezedett a (már pár éve bizonyára) halott fákra. Én pedig amint ráléptem az olasz kárpitra elszóltam magam:
- Mennyi könyv!
- Tudsz egyáltalán olvasni? Amennyiben nem: fölösleges a lelkesedésed.
- Mi lenne, ha legalább egy percre elfelejtenél gyökérkedni?
- Pardon! Mit mondtál?
- Jól értetted.
Fordultam hirtelen vele szembe, és ökölbe szorítottam kezem, ezzel is elég nagy löketet és erőt szorítva lelkembe, hogy kitálalhassak. Már a kezdettől fogva bökte a csőröm ez a nyers, beszólogatós stílus. És mivel olyan nevelést kaptam, hogy akár egy rossz szótól is kiakadjak, könnyen ment:
- Nos, kedves Andreas: nem tudom mire fel vagy ilyen lekezelő a körülötted lévő emberekkel, de ezt már épp időszerű lenne elhagynod! Tudom: még nincs jogom ilyennel letámadni téged, hisz nem ismerlek, de fogd fel figyelmeztetésnek! Ha ilyen ember vagy ne csodálkozz, ha mások is ilyenek veled szemben!
Miután végigmondtam előre kifundált szövegem egy huncut, gonosz mosoly húzódott cseresznyevirág színű ajkaira, és hamar elővillantak a hófehér fogai is, majd hangos nevetésben tört ki.
- És mégis ki mondta, hogy én ember vagyok?!
Nagyot nyeltem, majd hátrébb araszoltam egy kicsit. Erre a válaszra nem számítottam, főleg nem egy ilyen beszéd-szituációt követően. Az egyetlen dolog, amibe itt belekötött az az "ember" volt. - végiggondolásomat követően lassú léptekkel araszolt felém, és mikorra elég közel ért elkanyarodott egy kisebb könyvesszekrény felé. Felemelt egy azon porosodó, kék kötésű könyvet, majd félig-meddig visszafordult:
- Na mi az? Csak nem bepánikoltál, Laurine?
- Nem! Azok után amiken keresztül mentem nem lesz nehéz ezt az infót is befogadni!
Tájékoztattam, majd épp csak egy percig hunytam be a szemem - és kinyitva azt láttam (pontosabban nem láttam), hogy eltűnt. Jobbra-balra tekintgettem, majd a hangja végül hátam mögül törte meg az épp beálló csöndet.
- Nem sokban különbözöm attól, aki megölte a szüleid, és megtámadott téged is, Rin...
Megpördültem, és ismét szembe találtam magam a kék szempárral. Furcsa, irritáló vigyorral az arcán vonta meg vállait, s közben hunyta le szemeit. Mire kinyitotta ez a mosoly sokkal inkább eszelőssé vált, mitsem irritálóvá. Inkább ijesztett meg, mint zavart.
- Tudod kislány... én is vámpír vagyok... akárcsak Ramon!
- Ramon?
- Igen... aki megtámadott!
- Értem.
- Bár megnyugtatlak: én nem foglak megölni. Mint mondtam: az a dolgom, hogy megvédjelek, s ezáltal apádnak törlesszek!
- Törlesszél?
- Igen. Mivel egyszer, még régebben neki köszönhetően kaptam kegyelmet egy olyan tárgyaláson, amin Ramon és én voltunk a vádlottak. Tudod Laurine... meglehetősen régen történt, hogy mi ketten szövetségesek voltunk! És alkut kötöttünk a farkasokkal, hogy megkeressünk valakit... de persze nem találtuk meg! És tudod: a vámpír tanács által létre hozott szabályzatban ott van a lehető legvastagabb, legérdesebb betűírással, hogy "vámpír és vérfarkas - örök ellenségek". Tudod ez szigorúan tiltott Dracula óta... és ha nem tudódott volna ki: Ramon és én lettünk volna a tanács jobb kezei! De apád engem kivédett egy olyan bizonyítékkal, ami azt mutatta, hogy én igenis Ramon befolyása alá kerültem, ez a képességeinek hű vád volt. És a bizonyíték végett ugye neki hittek! Ergo Ramont száműzték, én maradtam.
- Remek! És ezért kellett meghalniuk?!?!?!?!?!?!
Szemeimet megint elárasztották a reggeli könnyek, és ezúttal nem töröltem le őket. Dühös könnyek voltak, mivel mellettük még a kezeim is ökölbe szorultak. Ordítani, üvölteni tudtam volna abban a percben! És sehogy sem tudott érdekelni, hogy a megmentőm is ugyanolyan vámpír, mint ez a Ramon, aki engem akart megölni, és aki végzett a szüleimmel.
- Hm. Ezt úgy mondod mintha meg lehetett volna oldani! Ugyan ebben igazad van, de le kell szögezzem: Ramonnak más célja sosem volt egész örök életében, mint az, hogy a tanács jobbkeze legyen! Ez volt a legvadabb álma, a legdrágább, éltető "kincse", amit apád könnyű szerrel kobzott el tőle. És Rin! Ezt ő úgy akarta viszonozni, hogy az apádtól is elveszi az ő legdrágább kincsét. De nem sikerült neki, mert én megmentettem tőle...
Itt tudódott bennem, hogy én vagyok apám nagy kincse, amiért az életét adta! Én vagyok, aki mindennél fontosabb neki, és én vagyok nála az első. Anyám mellett! De őt Ramon már elvette apámtól, akárcsak annak életét. És most engem akarna eltenni láb alól?!
- Tehát jobb lesz, ha megszokod ezt a stílust! Mert mint korábban is mondtam: egy kis időszakra még el kell viselned engem!
- Megértettem... és... épp ezért kéne megváltoznod!
Mutattam rá, hogy akaratom érezhető legyen, de neki persze tekintete továbbra is olyan füstös volt, amilyet már kezdtem megszokni. Ez a nézése magába foglalta, amit gondolt: azt leshetem, hogy ő változzon egy ember kedvéért.

2.rész
2012. augusztus 26., vasárnap || 02:19

>>>>SORROW

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.


A reggel első sugarai szárították fel a könnyeket szemem sarkából. Felültem. Be kell lássam, hogy őket már kereshetem, hívhatom - de az biztos, hogy sehol sem találom meg egyiküket sem. Ha talán létezne a Túlvilág, a halál utáni "élet", akkor még esetleg... de így képtelenség. És mégha itt ülök a legeslegszebb szobában, (amit még álmomban sem hittem volna, hogy enyém lesz) a gondolat továbbra is felüti a színét, hogy mennyire egyedül vagyok. Itt, egy ismeretlen, különös férfi házában, csak én, a halott szüleim emlékével. - beletúrtam a hajamba, és magamhoz húztam lábaimat, majd térdemre hajtott fejjel engedtem ismét szabad utat könnyeimnek. - aztán kopogtak.
- I... ? Igen?!
Gyorsan letöröltem a könnyeimet, dehát csak megint előtörtek. Vártam, hogy Andreas jelenik meg - de ehelyett csak egy szobalánynak öltözött, velem egy idős tini lépett be. Kettő pislogást követően betudtam egy reggeli halucinációnak, de mikor hozzámszólt, már levegőt venni is elfelejtettem.
- Jól aludt a kisasszony?
Egy ezüst tálca volt a kezében. Te. Jó. Isten. Ágyba kapom a reggelit?! - és lassú lépései közepedte megcsapta a fülem vélhetőleg magassarkú cipőjének koppanása a tükörfényes padlón. Barna, hullámos haja ritmusosan rugózott miközben lassan elért az ágyam végébe.
- Jól aludt a kisasszony?
Ismételte meg kérdését, és itt kapcsoltam, hogy nem válaszoltam neki. Majd megráztam magam, és válaszoltam neki - bár hazudni bűn, de hasznosabb, mint a sajnálkozás - tehát ezt mondtam:
- Nos soha jobban!
Kikecmeregtem a takaróm alól, mire ő leállított egy kézfeltartással, és elém tette a reggelimet.
- Fogalmam sincs mennyire szereti az omlettet, de a gazdám ezt javasolta.
- Gazdád?!
- Lásson hozzá, még meleg!
- Esetleg a neved megtudhatnám... ööö! Kisasszony.
Próbáltam modoros lenni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy csak lejárattam magam. Szóval igyekeztem aranyos lenni: félrebillentettem a fejem, és mosollyal illettem.
- Hát persze... a nevem Scharity!
- Remek... szóval Scharity! Meg tudnád... akarom mondani: meg tudná nekem mondani merre öüm... merre tartózkodik Andreas... hm... Andreas úr!
- Nos ma nem itthon tartózkodik! El kellett intéznie valami fontos ügyet a központban.
Elől összefonta a kezeit, és olyan elegánsnak nézett ki, hogy elszégyeltem magam a társaságában. Még enni sem mertem, amíg ő totál-teljes eleganciával előttem áll, és nem evilági mosollyal tart sakkban. Elpirultam. Tisztázhatnánk: sosem vonzódtam a lányokhoz, és ez most sincs így. Ez csak szimplán ideiglenes személyiség zavar!
- Remek... öö... izééé... elmehetsz?
Inkább kérdésnek tetszett, mint elszánt kijelentésnek, vagy határozott utasításnak. Ő pedig finomkodva meghajlott, és kilebegett (mert nem nevezném gyaloglásnak) a szobámból. Amint becsukta az ajtót félre tettem az omlettet, mert a reggeli emlékeknek köszönhetően természetesen semmi étvágyam nem volt. Kikecmeregtem az ágyamból, és odasiettem a szekrényemhez. Kitáram, hogy valami ruhának nevezhetőt vegyek fel, de mikor benéztem... láss csodát! Márkásabbnál-márkásabb öltözékek hegye, lányos darabok tömörülete, cipő halmok stb. A szám is tátva felejtettem, mert világ életemben el voltam kényeztetve a szép darabokkal - de ez már nekem is túlzás. Éppen beálló extázisomban végül a tegnapi SAJÁT ruhámat kaptam magamra, és épp megfordult a fejemben, hogy kimenjek - de aztán eszembe jutott, hogy "hoppá, hiszen azt se tudom mi hol van ebben a házban" - szóval bent maradtam a szobámban. Fel-alá járkáltam, mindent megnéztem, amit csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmemet az esti, valamelyest reggeli képekről... gondoltam a friss levegő jól jönne! Szóval még az erkélyre is kimentem - és ott fakadtam végül sírva. Jó erősen markoltam a korlátot, el sem engedtem. De a lábaim feladták a szolgálatot, és letérdeltem a hideg csempére. Továbbra is megkapaszkodtam a kovászolt vas feketére festett darabjában, és végre képes voltam hangosan a világ tudtára adni fájdalmam.
Egy tucat perc ellebegett felettem mikorra sikerült megfordulnom az erkélyajtóm felé, és végre elengednem a korlátot. Felhúzott térdeimet most nem vontam teljesen magamhoz, hogy kezeimet hasamra hejezve meredjek magam elé immáron sötét múltam folyamatos ismétlődése végedt. A szél kellemesen hűsítette tarkómat miután hajamat elnavigálta magasabb körökbe. Hallgattam a hangját, és úgy véltem még az is sír. Dehát a szél nem érez, ugye? - könnyeim már-már kifogyóban lehettek mikor Scharity ismét megtisztelt látogatásával.
- Na, de Kisasszony! Nem is nyúlt hozzá a reggelijéhez.
- Nem voltam éhes...
Fordítottam jobbra a fejem, ő pedig kisétált hozzám. Láttam rajta, hogy nem helyeselte, hogy a földön ülök - de utána egy fintort követően helyet foglalt mellettem.
- Mégis mi baja van, Martyna?
- Hívj csak Rinnek... mindenki úgy szokott.
- Rin... miért van idekint?
- Mert nem bent vagyok.
Indokomat követően szánakozó nézését csak fél percig láthattam, mert utána moderálta magát, és hetykén hátradobta a haját. Erre felé fordultam, és sóhajtottam. Majd elmosolyodtam.
- Könyörgöm, bármit megteszek, csak NE magázz!!
- Rendben, ha így óhajtja... khm! Óhajtod.
- Óhajtom! Igen!
Furcsa ez a Scharity nekem, de mégis fektettem bele elegendő bizalmat, hiszen mindent elmeséltem neki töviről-hegyire. Történetem elmondása közepedte még kitértem olyan részletekre is, mint pl. épp abban a percben mit éreztem, meg hasonlók. És láttam rajta, hogy sajnál! Nekem az is elég lett volna, ha csak megért, nem szorulok senki szánalmára... dehát már mindegy!
- Hát ha ez vígasztal nekem is megölte egy... megölték a szüleim! Bár a gyilkosság pillanatában nem voltam abban a körben, de viszont én találtam meg őket. Sokkal kisebb voltam, mint te! Talán olyan 10-11 éves...
Magyarázta én pedig szinte ittam szavait. Elmesélt nekem mindent ő is, és miután felderítettük, hogy hasonlóan keserves sorsunk volt kitértünk más részletekre is. Boldog emlékekre. Igen, csak emlékek... sosem fognak megismétlődeni! És már nem bánom. Ha bánnám is: úgysem tehetnék azért semmit, hogy visszakapjam!