*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

>>>>SORROW

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

A reggel első sugarai szárították fel a könnyeket szemem sarkából. Felültem. Be kell lássam, hogy őket már kereshetem, hívhatom - de az biztos, hogy sehol sem találom meg egyiküket sem. Ha talán létezne a Túlvilág, a halál utáni "élet", akkor még esetleg... de így képtelenség. És mégha itt ülök a legeslegszebb szobában, (amit még álmomban sem hittem volna, hogy enyém lesz) a gondolat továbbra is felüti a színét, hogy mennyire egyedül vagyok. Itt, egy ismeretlen, különös férfi házában, csak én, a halott szüleim emlékével. - beletúrtam a hajamba, és magamhoz húztam lábaimat, majd térdemre hajtott fejjel engedtem ismét szabad utat könnyeimnek. - aztán kopogtak.

- I... ? Igen?!

Gyorsan letöröltem a könnyeimet, dehát csak megint előtörtek. Vártam, hogy Andreas jelenik meg - de ehelyett csak egy szobalánynak öltözött, velem egy idős tini lépett be. Kettő pislogást követően betudtam egy reggeli halucinációnak, de mikor hozzámszólt, már levegőt venni is elfelejtettem.

- Jól aludt a kisasszony?

Egy ezüst tálca volt a kezében. Te. Jó. Isten. Ágyba kapom a reggelit?! - és lassú lépései közepedte megcsapta a fülem vélhetőleg magassarkú cipőjének koppanása a tükörfényes padlón. Barna, hullámos haja ritmusosan rugózott miközben lassan elért az ágyam végébe.

- Jól aludt a kisasszony?

Ismételte meg kérdését, és itt kapcsoltam, hogy nem válaszoltam neki. Majd megráztam magam, és válaszoltam neki - bár hazudni bűn, de hasznosabb, mint a sajnálkozás - tehát ezt mondtam:

- Nos soha jobban!

Kikecmeregtem a takaróm alól, mire ő leállított egy kézfeltartással, és elém tette a reggelimet.

- Fogalmam sincs mennyire szereti az omlettet, de a gazdám ezt javasolta.

- Gazdád?!

- Lásson hozzá, még meleg!

- Esetleg a neved megtudhatnám... ööö! Kisasszony.

Próbáltam modoros lenni, de idővel rá kellett jönnöm, hogy csak lejárattam magam. Szóval igyekeztem aranyos lenni: félrebillentettem a fejem, és mosollyal illettem.

- Hát persze... a nevem Scharity!

- Remek... szóval Scharity! Meg tudnád... akarom mondani: meg tudná nekem mondani merre öüm... merre tartózkodik Andreas... hm... Andreas úr!

- Nos ma nem itthon tartózkodik! El kellett intéznie valami fontos ügyet a központban.

Elől összefonta a kezeit, és olyan elegánsnak nézett ki, hogy elszégyeltem magam a társaságában. Még enni sem mertem, amíg ő totál-teljes eleganciával előttem áll, és nem evilági mosollyal tart sakkban. Elpirultam. Tisztázhatnánk: sosem vonzódtam a lányokhoz, és ez most sincs így. Ez csak szimplán ideiglenes személyiség zavar!

- Remek... öö... izééé... elmehetsz?

Inkább kérdésnek tetszett, mint elszánt kijelentésnek, vagy határozott utasításnak. Ő pedig finomkodva meghajlott, és kilebegett (mert nem nevezném gyaloglásnak) a szobámból. Amint becsukta az ajtót félre tettem az omlettet, mert a reggeli emlékeknek köszönhetően természetesen semmi étvágyam nem volt. Kikecmeregtem az ágyamból, és odasiettem a szekrényemhez. Kitáram, hogy valami ruhának nevezhetőt vegyek fel, de mikor benéztem... láss csodát! Márkásabbnál-márkásabb öltözékek hegye, lányos darabok tömörülete, cipő halmok stb. A szám is tátva felejtettem, mert világ életemben el voltam kényeztetve a szép darabokkal - de ez már nekem is túlzás. Éppen beálló extázisomban végül a tegnapi SAJÁT ruhámat kaptam magamra, és épp megfordult a fejemben, hogy kimenjek - de aztán eszembe jutott, hogy "hoppá, hiszen azt se tudom mi hol van ebben a házban" - szóval bent maradtam a szobámban. Fel-alá járkáltam, mindent megnéztem, amit csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmemet az esti, valamelyest reggeli képekről... gondoltam a friss levegő jól jönne! Szóval még az erkélyre is kimentem - és ott fakadtam végül sírva. Jó erősen markoltam a korlátot, el sem engedtem. De a lábaim feladták a szolgálatot, és letérdeltem a hideg csempére. Továbbra is megkapaszkodtam a kovászolt vas feketére festett darabjában, és végre képes voltam hangosan a világ tudtára adni fájdalmam.

Egy tucat perc ellebegett felettem mikorra sikerült megfordulnom az erkélyajtóm felé, és végre elengednem a korlátot. Felhúzott térdeimet most nem vontam teljesen magamhoz, hogy kezeimet hasamra hejezve meredjek magam elé immáron sötét múltam folyamatos ismétlődése végedt. A szél kellemesen hűsítette tarkómat miután hajamat elnavigálta magasabb körökbe. Hallgattam a hangját, és úgy véltem még az is sír. Dehát a szél nem érez, ugye? - könnyeim már-már kifogyóban lehettek mikor Scharity ismét megtisztelt látogatásával.

- Na, de Kisasszony! Nem is nyúlt hozzá a reggelijéhez.

- Nem voltam éhes...

Fordítottam jobbra a fejem, ő pedig kisétált hozzám. Láttam rajta, hogy nem helyeselte, hogy a földön ülök - de utána egy fintort követően helyet foglalt mellettem.

- Mégis mi baja van, Martyna?

- Hívj csak Rinnek... mindenki úgy szokott.

- Rin... miért van idekint?

- Mert nem bent vagyok.

Indokomat követően szánakozó nézését csak fél percig láthattam, mert utána moderálta magát, és hetykén hátradobta a haját. Erre felé fordultam, és sóhajtottam. Majd elmosolyodtam.

- Könyörgöm, bármit megteszek, csak NE magázz!!

- Rendben, ha így óhajtja... khm! Óhajtod.

- Óhajtom! Igen!

Furcsa ez a Scharity nekem, de mégis fektettem bele elegendő bizalmat, hiszen mindent elmeséltem neki töviről-hegyire. Történetem elmondása közepedte még kitértem olyan részletekre is, mint pl. épp abban a percben mit éreztem, meg hasonlók. És láttam rajta, hogy sajnál! Nekem az is elég lett volna, ha csak megért, nem szorulok senki szánalmára... dehát már mindegy!

- Hát ha ez vígasztal nekem is megölte egy... megölték a szüleim! Bár a gyilkosság pillanatában nem voltam abban a körben, de viszont én találtam meg őket. Sokkal kisebb voltam, mint te! Talán olyan 10-11 éves...

Magyarázta én pedig szinte ittam szavait. Elmesélt nekem mindent ő is, és miután felderítettük, hogy hasonlóan keserves sorsunk volt kitértünk más részletekre is. Boldog emlékekre. Igen, csak emlékek... sosem fognak megismétlődeni! És már nem bánom. Ha bánnám is: úgysem tehetnék azért semmit, hogy visszakapjam!

>>>>THE NIGHT, WHEN MY LIFE IS CHANGED

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Szúrt az oldalam. Elképesztően. De ez nem akadályozott meg abban, hogy tovább fussak az életemért. Menekülésem egyenest a sűrű erdőbe vezetett, ahol az eddig történtek végett rengeteg sok kép villant be, és félelem érződött bennem. A magam módján tereltem gondolataimat a körülöttem óvatoskodó vadállatokról, és a szörnyetegről, ami most az én véremre szomjas. Ez  az utóbbi gondolat volt az, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy befussak egy nagyobb méretű dzsindzsásba, ahol egy ideig meghúzhattam magam. Összekucorogtam a bokor lábánál és ott reszkettem. Ezt próbáltam legyűrni, és helyette azokra a képekre koncentráltam, amik már közel fél órája csak emlékek. Hátha megnyugtatnak... de persze ebben csak reménykedhetek!

***

Ez a nap is ugyanabban az átlagos sorrendben kezdődött, mint a többi: anyuval bent voltunk a városban, minden fontos ügyet elintéztünk. A nyári szünet lassan fél hete teljes volt, hisz túl estünk az évzáró ünnepségen is! - minden tökéletesen nyugalmas, és tökéletesen unalmas volt. Út alatt anyuval kicsit összekaptunk, aminek következtében a kocsiban rekedtem iPOD -om társaságában, míg ő elintézte a bevásárlást. A változatos zeneszámok össze-vissza áradatában közel-kicsit elnyomott az álom, és csak arra eszméltem fel, hogy kopognak az ajtóm üvegén. Felkaptam a fejem és anyu meleg, barna szempárja ékelődött belém. Morcos nézésemet továbbra sem hagytam el, és csak ingerülten tekintgettem felfelé.

– Rin! Jobb lenne, ha magadhoz térnél. Nyisd fel a csomagtartót!

Halálra unt tekintettel nyomtam meg a gombot, mire válaszul egy kattanással kinyílt a csomagtartó.

– Esetleg segítenél?

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, amit kért, és még nagyobb hangerőre csavartam zenedobozom. Újból behunytam a szemem. Kisvártatva anya is behuppant a vezető ülésre, míg én figyelemre sem méltattam.

Feszültségünk oka a jövőheti nyár üdvözlő party, amire nem akar elengedni, mert Lizzy Hamsworth-tal összeröffentünk. Nem érti a dolgot: már kibékültünk, és minden oké! Attól, hogy mindennek elmondott a legjobb barátnőm, és már könnyes szemeim piroslottak reggelente az összeveszésünk végett keletkezett bánatunkon még ki tudtunk békülni! És tök jó lenne ha elengedne. De hát lehet látni hol a szülői szigor!

– Legalább kösd be magad...

Parancsolt rám, mire én engedelmesen becsatoltam az övem. Elindultunk hazafelé. A kocsiban még ezt a dolgot többnyire meg is beszéltük - ettől persze még nem engedett el, de nem probléma... - csak mikor hazaértünk hirtelen szorongani kezdett édesanyám. Reszkető kezeit rátapasztotta az ajtó kilincsére. Én magam érdeklődve szemléltem. De csakhamar kipattantam és elindultam befelé - de megállított.

– Laurine! Ne menj be!

– Micsoda? Miért?

– Csak... ne. Inkább én!

Egy erdő széli kertes házban éltem 16 éve, távol a civilizációtól. A szüleim hurcoltak reggelente iskolába, mert a város és a házunk közt csaknem két kilométernyi út volt, melynek környékét sűrűn benőtte az erdő. A lakhelyem tehát ennek a tökéletes esőerdőnek mondható lombhullató körzet közepén volt... – nem volt épp nagy ház, nem is volt kicsi sem. Tökéletes egy három fős család számára. Háziállatom nem volt.

Anya óvatos lépések közepette tartott befelé, én pedig a magam módján elkezdtem hozzá hasonlóan rettegni. Odabent hatalmas csönd volt, és rendkívül nagy nyugalom. Gyanús volt a kezdettől fogva. Lassú lépésekkel haladtunk egyre beljebb, majd, egy hirtelen jött érzés közepette irányultam apa dolgozó szobája felé.

– Rin!

Ordított anya utánam és hamar követett. Az ajtón belépve elhagytam a sikítást, és anyám amúgy persze helyettem is előadta magát. A pillanat töredékéig sem jutottunk mikor felfedeztem édesapámat egy - a lámpára erősített kötélen lógni, hurokkal a nyakán. A kötél alól sűrű, vörös vércseppek hullottak lábunk elé, és anyám az ájulás szélén volt, mire már harmadszor kiáltotta apa nevét. Én szólni nem tudtam, csak ömlött a könny a szememből, és egyre csak azt hajtottam, hogy "apa". Ő viszont a legnagyobb egyetértésben függött tovább a véres cafatokkal díszített kötélen.

– Rin! Hívd a rendőröket!

Lábam önállóan cselekedett, és olyan gyorsan futottam a telefonomért, amilyen gyorsan csak tudtam. Bepötyögtem a 911-et, és reszkető kézzel tartottam fülem mellett a kagylót - amikor feltűnt, hogy ül valaki a kanapén. A megdöbbenés olyan súlyú volt, hogy szinte nem is törődtem a telefonból szóló női hanggal. Helyette inkább azzal amit láttam: a kanapéról lelógott a lába, háttal volt, arcát nem láttam. Viszont azt tisztán kivehettem, hogy rendkívül sötétbarna, hosszú haja volt. És tudta a nevem...

– Rin... kicsi Laurine... nem jönnél kicsit közelebb hozzám?

Becézgetésének közepette hirtelen elnézett válla felett, egyenesen felém. Pirosan világító szempár tulajdonosa volt, és azok a furcsa szempárok engem is kellőképp megragadtak... magamon kívüli állapotban csaptam le a kagylót, és lassú, kimért lépések közepette indultam meg a kanapé felé. Megkerültem azt így egész hamar a kanapén pöffeszkedő személy figyelmének középpontjában találtam magam. Az mutató ujjával intett, hogy hajoljak közelebb hozzá. Szinte megbabonázva éreztem magam, és bármit is tettem nem önszántamból cselekedtem.

– Hajolj közelebb, Laurine...

Utasított, én pedig elkezdtem felé hajolni - akkor tört elő a szobából anyám.

– Rin? Rin, ne!

A furcsa fazon anyám felé fordult, majd - magam sem tudom hogyan - hirtelen megjelent az előtt. Egy határozott mozdulattal kapta el édesanyám torkát, és nyomta fel gyenge testét a falra.

– ANYA!!!

– Rin, menekülj!

Az addig semmit sem cselekedtem míg a kb. 20 éves férfi szemfogai elő nem villantak, és egy állatias hang kíséretébe anyámba mélyesztette azokat a méteres agyarakat. Sikítottam, kiabáltam, de nem szaladtam el. Anyám teste ernyedten hullott a földre, mígnem a vámpír ismét felém fordult. Akkor már nem tudtam mást tenni csak sírni, és egyszeriben elfutotta. Ki az ajtón, el az erdő felé...

***

Szúrt az oldalam. Elképesztően. De ez nem akadályozott meg abban, hogy tovább fussak az életemért. Menekülésem egyenest a sűrű erdőbe vezetett, ahol az eddig történtek végett rengeteg sok kép villant be, és félelem érződött bennem. A magam módján tereltem gondolataimat a körülöttem óvatoskodó vadállatokról, és a szörnyetegről, ami most az én véremre szomjas. Ez  az utóbbi gondolat volt az, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy befussak egy nagyobb méretű dzsindzsásba, ahol egy ideig meghúzhattam magam. Összekucorogtam a bokor lábánál és ott reszkettem. Ezt próbáltam legyűrni, és helyette azokra a képekre koncentráltam, amik már közel fél órája csak emlékek. Hátha megnyugtatnak... de persze ebben csak reménykedhetek!

Combom alatt összekulcsoltam a kezeim, és a térdem közé helyeztem fejem. Borzasztóan féltem, hiszen kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Nem akartam a szüleim sorsára jutni... – gondoltam aztán hirtelen meghallottam...

– Rin. Édes Laurine! Gyere ide hozzám. Nem bántalak. Esküszöm!

Szavai nem bírtak akkora erővel, hogy el is higgyem neki, így ehelyett csak jobban kapkodtam a levegőt.

– Mégis hol bujkálsz, te lány?

Erősebben szorítottam magam.

– Merre vagy, picinyem?

A lehető legerősebben... ekkor észrevettem, hogy előttem majdnem sima terep van. Lassan csúsztattam lejjebb a lábaimat, miközben az ide-oda álló fűszálakba kapaszkodtam. Egész gyorsan értem el egy bükkerdőbe, ahol már mertem gyorsítani menekülésem tempóján! Közben hátra-hátra tekintgettem, és egyszeriben belerohantam a vámpírba. Elkapta a csuklóm.

– Most megvagy, Rin!

Közölte velem a nyilvánvalót, majd elkezdtem dobálni magam ide-oda. Kisvártatva azonban elengedett, de a rángatódzás végett a földön kötöttem ki.

– Fuss! Egyenlőre még szabad...

Kétszer sem kellett mondania. Felálltam, és még fél füllel hallottam, ahogy valakire ráparancsol: "hozd ide nekem". Jobbnak láttam nem megvárni mi lesz ennek a következménye, ezért inkább szaporáztam lépteimet, és nem törődtem az arcomat csapkodó gallyakkal. Menekülésem útvonala egy sziklaperem orránál ért véget. Kétségbeesetten meredtem hátra, de már nem a vámpír követett. Hanem két nem épp közepes méretű farkas szerűség. Agyarukon megcsillant az épp lenyugvó nap fénye, miközben egyre csak morogtak, és lassan közeledtek felém. Ezáltal én magam is hátra fele tántorodtam. Majd az egyik hirtelen felém ugrott. Megijedtem és karommal hadonásztam, mert éreztem, ahogy kicsúszik a lábaim alól a talaj. Szerencsésnek tudhattam magam, mikor remegő kézzel martam a nedves földbe, hogy ne zuhanjak a mélységbe. Ilyenkor nem szabad lenézni, de mégis ezt tettem: alattam jó pár 10 méterrel az egyik farkas teteme (legalábbis most már) helyezkedett el, egy szikladarab állt ki az oldalából. Nem akartam hasonló sorsra jutni, ezért mindent elkövettem, hogy feljussak a perem tetejére. Kapartam a földet, felfelé húztam magam. De mintha csak még nagyobb esélyt adnék mindezzel a lezuhanásnak. Zokogásom, és zihálásom közt egy apró hangocska csapta meg a fülem, ami aztán erősödött. Dulakodásnak hangzott, majd hirtelen lezuhant mellettem a másik farkas. Ez viszont még élt! És az alattam lévő, némileg keskenyebb peremen ért földet, mindössze pár méterrel följebb, mint a másik, és ugyanilyen pár méterrel közelebb a himbálódzó lábaimhoz. Ugrált, morgott, de nem ért el. Pedig úgy éreztem... majd hirtelen erős fájdalmat éreztem, aminek okozója a kiengedett loboncomba maró kéz lehetett. Egy határozott mozdulattal rántott fel, így meg tudtam támaszkodni könyökömmel a perem szélén.

– Nahát, azt hittem meghaltál.

Mosolygott a képembe a leghelyesebb szőke hajú srác, akivel valaha összehozott a sors. Nem tudtam ki ő, de nagyon hálás voltam, amikor véglegesen felhúzott. A vonásai pedig olyan ismerősnek tetszettek... nem tudom, mintha már láttam volna valahol.

– Megvagy Laurine?

– Csak Rin. Köszönöm! Ho-hogyan...

– Mindenre választ adok az otthonomban! Ugyanis most velem kell jönnöd. Még nem mondhatom el neked miért! Túl sok a kíváncsi fül...

Kék szemében gyötrődés keveredett haraggal, és némi izgalommal. Aggodalmas pillantásra váltott, mikor megfogta a kezem, és felkapott.

– Csukd be a szemed.

– Minek?!

Talán ideiglenesen beálló paranoiám lehetett az oka mindannak, hogy mostanra már minden dologtól féltem, amiben nem volt megfelelően bizalmam. Netán ez okozta azt is, hogy most még benne sem bíztam, ami nemű félelmem és un-bizalmasságom nem volt hiábavaló, mert hiszen még a nevét sem tudtam. De ugyanitt éreztem, hogy vele kell mennem... becsuktam a szemem.

***

Aggodalomra semmi ok! – nyugtattam magam mikor földet értünk egy hatalmas házban. Nem egy kastély, vagy templom, amire ilyenkor számítana az ember lánya, hanem egy csodálatos, barokk stílus alapjaira épült óriási ház. A nyakatekertség, és túldíszítettség tökéletes összhangot mutatott, és belépve a hatalmas bejárati ajtón egy óriási lépcső fogadott, stílusos, perzsa szőnyeggel leterítve.

Aggodalomra semmi ok! – ismételtem, és közelebb araszoltam megmentőmhöz. Belekapaszkodtam pulóverének puha anyagába, és óvatosan körbeméricskéltem a helyet.

– Csak nem megijedtél? Mondjuk a magad fajta csóró népség nincs kifejezetten hozzászokva ehhez az eleganciához, nem de?

– Nem. De mi az, hogy csóró népség?!?! Nem vagyunk... ! Az az... nem voltunk sosem csórók...

– Persze, tudom. Csak hozom a formám! Meg kell szoknod a szarkasztikus hangvételt, mert úgy fest elég sokáig el kell viselnünk egymást...

– Most már igazán elmondhatnád ki vagy!

– Eddig nem említettem volna? Jaj de buta vagyok... hívj csak Andreasnak!

– Andreas...

Ismételtem meg a nevét, s titokban a szívembe zártam. Noha nem kifejezetten tartom tapintatos, és toleráns egyénnek még ettől ő mentette meg az életem! Csak vajon hogyan talált rám? És hogy érti, hogy "elég sokáig el kell viselnünk egymást"?

– Még is hogyan...? Hogyan. Találtál. Rám?

Tagoltam szavaimat, hogy a dadogásom elrejtsem. Eközben egy kósza tincs csúszott a szemembe, de nem mertem megmoccanni. Ahogy elbánt azzal a túl méretezett kutyával... nos: érthető a visszafogottságom!

– A jó anyád uszított rád.

– Uszított?! Anyám?! De ő...

– Meghalt. Tudom! Viszont még volt annyi ereje, hogy közölje velem a tényeket...

– Találkoztál vele mielőtt... ? Vagyis te ismered a szüleimet? Mégis honnan? Még sosem láttalak...

– Nem csoda... apádnak tartozom, és a te védelmezéseddel akarom letudni ezt a tartozást. Érted már?

– Persze.

– Akkor meg? Egyéb kérdés? Megmutathatom a szobád. Szóval gyorsan találd ki mit akarsz még, mert "a pénztár után való távozás után reklamációt NEM fogadunk el"!

Ez a flegma stílus rövidesen az agyamra fog menni... de akkor más gondolatmenet terelte el erről a figyelmem: ismerte a szüleimet, tartozik apámnak, megmenti az életem! Mi folyik itt, amiről ez eddig még nem tudtam? Vagy talán nem kellene tudnom?

Egy hatalmas ajtón léptünk be, amit Andreas a szobám ajtajának nevezett. Igazság szerint világ életemben egy olyan szobáról álmodtam, aminek már az ajtaja is kiteszi a két és fél métert! De amikor beléptünk elájultam volna, ha Andreas nem tart meg hátulról. Kislány korom óta egy baldachinos ágyról álmodtam, bár nem ilyen vérvörösről, selyemtakaróval, hanem rózsaszínről, mint minden kislány. És hozzá tenném: nem ekkora méretűről! A földön ehhez illő, szintén vörös szőnyeg terül el, ami valószínűleg a távoli keletről származhat, már csak a mintából kiindulva. Poros padlót várna az ember, nem pedig tükör padlót (mert olyan tiszta, hogy szinte látom benne magam, és félek, hogy elcsúszok), és egy óriási tükrös szekrény, igazán inspiráló rokokó mintával. Egy asztal telis-tele olyan dolgokkal, ami egy tinédzsernek a szeme-szája ingere (gondolok itt szemfestékre, szájfényre, és egyéb pipere-cuccokra). Mintha csak érezte volna, hogy ide jövök! De hát az nem lehet, ugye? Fel mertem nézni, és az a régi filmekbe illő csillár "mosolygott" le rám, ami még valahol dereng immár megháborodott elmémbe. A falon is piros tapéta volt, mindenféle virágminta kidomborodásával. Extra nagy ablakhoz extra nagy erkélyajtó, és extra nagy erkély társult.

­– Kimehetek?

Érdeklődtem megmentőmtől, aki csak mosolyogva biccentett, és amíg én kiosontam arra a Walt Disneys mesékbe illő, hatalmas teraszra ő követett. Felmásztam a korlátra, hogy jobban szemügyre vegyem az újdonsült ablakom alatt elnyúló tájat. Varázslatos látképet kaphattam egy erdőre, és a vége felé egy nem túl messze, de nem is túl közel lévő falura. Te jó ég! Hisz az nem is falu, hanem város! Az én városom.

– Miért vagyunk ilyen messze a városomtól?

– Tudod nem jövök ki az emberekkel olyan jól...

– Értem, de miért nem? Antiszociális vagy?

– Nem épp... csak nézz rám! Tökéletes vagyok. Szerinted mennyi ellenségem lehet?

– Hát ha kb. annyi, mint amennyire szép a szemed, akkor nagyon sok.

– Hidd el: nem csak a szemem szép, de nem lep meg, hogy ez ragad meg téged legelőször. Bár a te esetedben én bennem minden gyönyörű, és vonzó!

– Azért nem kell elszállni, ó hős lovagom!

Lemásztam az erkélyről és szembekerültem vele. Becsukta a szemét és olyan önelégült mosolyt vágott, amilyet csak el tud képzelni az ember lánya. De ez az önelégült mosoly biztonságot sugallt nekem...

– Na most mennem kell Laurine...

– Rin!

– Bocsánat. Jó éjt!

Azzal könnyelműen kisétált a szobámból - bár az ajtóból még visszaszólt:

– Egyébként a hálóingedet a székre tettem. Álmodj szépeket!

Becsukta. Én pedig felmértem a terepet: az egyetlen szék a pipere asztalnál állt, és rögvest kiszúrtam rajta egy citromsárgán vibráló dobozt. Lassú, kimért léptekkel értem el oda, majd mikor kezembe vettem, és felemeltem a tetejét a leggyönyörűbb hálóinget láthattam benne, amit el tudok képzelni! Pántos, csipkés, térdig érő. A mellem fölött pedig egy aranyos selyem masni ékeskedett. Még az alja is fodros volt, egy szalag volt bevarrva oda, ami alól ugyancsak csipkék kukucskáltak, fodrokkal. Talán 10 percig is a tükör előtt rángatództam, vonaglottam, táncoltam, majd mikor meguntam ledobtam magam az ágyamra, és már minden tökéletesnek tűnt, addig amíg eszembe nem jutott, hogy meg kéne mutatnom anyának ezt a szép hálóinget. Csakhogy aztán megjelent előttem a halott anyám képe, amint a padlón fekszik, vérben ázva, és utolsó erejével a nevem mondja, meg, hogy meneküljek. A szívem hirtelen összeszorult, amihez hozzátársult egy újabb kép, ezúttal szeretett édesapámról... és a szintén vértócsában úszó irodája. Összegömbölyödtem magzat pózba, és édesanyámat hívtam, míg el nem aludtam.

Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is.

A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást. Hogy mi ez a véletlen? Majd megtudod, ha elolvasod! :D