“The Never Ending Dream”
augusztus 2012
szeptember 2012
október 2012
november 2012
december 2012
4.rész
2012. szeptember 23., vasárnap || 00:50
>>>>THE STORY OF THE PRINCESS
~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Soha nem éreztem, hogy bárki iránt is felelősséget kéne vállalnom, vagy, hogy bármit is meg kéne hálálnom. Nem újdonsád tehát, hogy minden csodát magától értetődőnek, és hétköznapinak vettem. Nem törődtem más emberekkel, nem adtam át a helyemet a buszon egy idős néninek, vagy egy kismamának. Nem figyeltem oda órán, mert mindig meg kaptam kegyelemből a kettest. Mindig visszafeleseltem a tanárnak, a nálam kisebb gyerekeket lenéztem, a nálam idősebbeket pedig... ugyancsak! Eddig soha nem tartottam fontosnak, hogy bármi nemű hálát motyogjak bárkinek is, vagy, hogy viszonozzam, amit értem tett. EDDIG! De most rá kellett ébrednem, hogy Andreas csak és kizárólag az apám kedvéért mentett meg engem - noha tán akkor nem tette volna, ha nem tartozott volna neki, de nem így lett. Most miatta lehetek itt, és ha pontos akarnék lenni megmondhatnám azt is, hogy az életemmel tartozom neki. Ezt már nem röstellem beismerni! Tudom, hogy mit kell tennem.
A nap hátra lévő részében Andreas gentlemant megcsúfoló magatartásával fűszerezve élvezhettem a kastély bámulatosabbnál-bámulatosabb szegletei látványát, de közben nem szóltunk egymáshoz. Kb. negyed órája tudom, hogy vámpír, és ugyancsak negyed órája tudom Ramon nevét, aki szintén vámpír, és megölte a szüleimet. Fél órája érzem, hogy tartozom Andreasnak. Noha még nem tudom ezt hogyan fogom beadagolni neki abban az egyben már biztos leszek, hogy az életemet is adnám érte. Elvégre már úgy sincs miért élnem, akkor miért ne halhatnék meg egy idegen miatt? Apám pl. a saját lánya miatt, vagyis miattam halt meg, és anya is. Egyedül maradtam a világon, fel kell dolgoznom az árvaság netovábbjait, és tisztában kell lennem azzal, hogyha most Andreas nem lenne itt, akkor az is totál-tuti-biztos, hogy valami lepukkant otthonban tengetném borús hétköznapjaimat. El kell határozzam, hogy milyen módon tehetnék eleget a hála követelményeinek.
- Andreas! Nézd én... - mikor felém fordult a szó a torkomon akadt. Elfelejtettem mit is akartam mondani és csak a természet felett álló, vibráló, kék szempárba meredhettem. Szőke hajszálai égnek meredtek, míg a barnák inkább vállára simultak. Olyan vörös ajkai voltak, mintha rúzsozná, és olyan hófehér bőre, mint aki az eszkimóknál szolizott. Tökéletesre vasalt ingje rátapadt mellkasára, és kezeit farmerja zsebében tartotta.
- Akartál valamit mondani?
- Umm. Nem... nem fontos.
- Hát most mondhatnám, hogyha már belekezdtél fejezd is be, de annyira nem érdekel. Tehát kérdezem: mehetünk tovább? Tudod ezer meg egy dolgom van még a nap folyamán.
- Nem akarnálak feltartani! - mentegetődztem magam előtt hadonászva kezeimmel, és figyeltem, ahogy a gumi karkötőim fel-le csúszkáltak. Egyiken a jó öreg "Good Luck" felirat díszelgett, míg a másikon skorpiók körvonalai rajzolódtak. Amúgy csak megjegyezném: eddig a bocsánat kérés sem tartozott a napirendembe! De ezen a kedden már többször is használtam ennek formuláit.
- Helyes! - bökte oda, majd tovább cammogott, én pedig a sarkában botladoztam. Tudtam, hogyha hamarosan nem közlöm vele szándékom, akkor talán ma már egymáshoz se szólunk. De egyszerűen olyan szinten idegesített a flegmasága, hogy pusztán a saját érdekemben sem akartam vele komolyabban szóba elegyedni. Viszont éreztem, hogy hamarosan rá kell térnem - de csak épp mikor megtehettem volna egy ismerős alak toppantott be elénk. Scharity.
- Hudec úr! Keresték telefonon, egy bizonyos William Gotthow úr.
- Will? Rendben van. Most ha megbocsájtasz Laurine, dolgom van. Majd visszatérünk a mondandódra, ha ezt lerendeztem!
- Rendben van. - böktem oda neki habozva, majd biccentettem. Egy apró gesztus után, ami egy kis meghajlás értelmében tárult elém eltávozott, és én kettesbe maradtam Scharityvel. Borús tekintetét rám vetette, és egy kis ideig elfelejtettem levegőt venni.
- Nem lenne épp okos dolog.
- Mégis mi?
- Láttam a szándékod.
- Mégis milyen szándékom?
- Ha az életedet arra szenteled, hogy Andreasét védd nem biztos, hogy megéred a boldog időskort. Nem fogsz normális életet élni, és várhatólag már igen fiatalon utolér a végzet!
Mintegy beletörődéssel vontam vállat, és közben elővezettem saját hipotézisemet:
- Vagy igen, vagy nem. De ha mégis neked lesz igazad se számít sokat! Mégpedig tudod miért? Mert már amúgy sincs miért élnem. Az utóbbi időkben az összes barátom elfordult tőlem, és noha a suli egyik legnagyobb közszereplője vagyok, attól még nyáron csak simán Laurine. Annyi jelentőségem sincs, mint egy porszemnek! - magyaráztam neki, és saját szavajáráson még én magam is meglepődtem. Eddigi életem során sokkal inkább egoistának tetszettem, mit sem pesszimistának. Úgy fest már csak árnya vagyok egykori önmagamnak...
- Ne vondd kétségbe az értéket, amit képviselsz!
- Renben van, bár nem nagyon értem. Na, de mégis honnan láttad a szándékom?
- Az legyen az én titkom.
- Felőlem aztán. De annyit azért még szeretnék megtudni: ha most egy ideig itt maradok, akkor hozzá kell szoknom ahhoz, hogy a "lakótársaim" semmit nem mondanak el nekem? - kérdeztem, visszatérő flegmasággal, és nem kevés ingerülettel. De Scharity csak témát váltott:
- Elhozattam a ruháidat, mert látom nem nagyon nyeri el tetszésedet az, amit Andreas úr maga választott részedre.
- Ő választotta?
- Igen. Igazán élt az ifjú hölgyekhez! De azt hiszem magácskánál ez is kudarcba fulladt.
- De kudarcba ám! Már nem mintha nem lennének szépek, csak nekem túl sok. Tudod, kicsit azt érzem, mintha a szüleimet cseréltem volna le egy jobb életre.
- Jobb élet?! Ez csak a színpad, Laurine! Ettől függetlenül nem tudhatod mi zajlik a színfalak mögött. És ha tudnád már rég belátnád: ez nem a "Miről álmodik a lány". Hanem egy olyan dolog, ami eleinte lehet izgalmasnak fest, de később úgy érzed: jobb lenne a halál.
- Annyira rejtélyes vagy!
- Jó tudni.
- Te hogyan kerültél ide? - érdeklődtem határozott kíváncsisággal, és Scharity megindult. Utána mozdultam én is, és út alatt elkezdte kifejteni a történetet:
- Hát még egészen kislány koromban. Egy gonosz vámpír a családom életére tört, engem is megölt volna, de ekkor jött egy titokzatos vadász, aki megmentett, és ide hozott Andreashoz, mondván, hogy jó barátja, és, hogy majd ő vigyáz rám.
- Wow. Milyen romantikus!
- Semmi romantikus nem volt abban, ahogy láttam a szüleimet a saját vérükbe fulladni! - a hangját olyan hirtelen emelte fel, hogy lecövekeltem. Amikor félek mindig kikerekedik a szemem, és most úgy éreztem kétszer akkora, mint kéne neki lennie. De Scharity kedvesen elmosolyodott, és elnézést kért.
- Sajnálom. Elragadott a hév!
- Oké, semmi baj! - hadonásztam kezeimmel, majd mikor megint elindultunk a farzsebembe csúsztattam őket. Scharityt meg megkértem, hogy ha már a ruháimat elhozatta, akkor a szobámban lévő könyveket sem ártana valahogy megszerezni, pontosabban csak négyet. Egy hét múlva kell visszavinnem.
- Megoldható. Még valami?
- A telefonom?
- Azt már elhozattam a ruháival együtt.
- Még jó... köszönöm! - vigyoriságom közel-lassan alább hagyott, mikor Scharity a gyermekkoráról kezdett beszélni. Végül kinyögte, hogy ő egy ügyetlen boszorkány tanonc, akinek még nem sikerült minden képességét elsajátítania. Az édesapja volt a mentora, ami a boszorkányoknál olyan, mint egy tanár. Tanítja mágiára, önvédelemre, gyógyfű ismeretre. Ennyire emlékszem a felsoroltakból. Scharity apját Heinry Lupin Vlatislavának hívták. Orosz eredetű, bevándorló volt. Felmenői Novgorodról származtak. Régen a cári családot szolgáló boszorkányok-és varázslók voltak, amíg egyik ősük nem árulta el őket, a híres Rasputjin.
Érdekes, és izgalmas történeteket tárt elém, köztük azt is, mikor a Nagyhercegnő családját kivégezték. A történetet ismertem, ám nem úgy, ahogy Scharity azt elmondta:
- Nastjenka (orosz: Anasztázia) Nagyhercegnő legjobb barátnője volt az ükanyám, Vlozgov Charity Jevgenyovic. Ebből lett a 20. század elején Jevgenyij. Innen van az én nevem, ami szintén csak az S betűvel több, mint az övé volt: Scharity Jevgenyij.
- Hú. De orosz!
- Az ám. Mégis tisztán beszélek angolul, németül, litvánul, és franciául.
- Úr Isten. - fejtettem ki tömören a véleményem, amire ő szolid nevetésben tört ki. Igazából élveztem ahogy nevet, mert nagyon aranyosan tette, de most sokkal inkább érdekelt a történet, amibe belekezdett. - Remek! De aztán mi történt?
- Hát mikor menekülni próbált a Nagyhercegnő, Vlozgov megpróbált segíteni rajta, és az életét adta eme mágikus védelmet szolgáltató medálért, amit a hercegnő végül a nyakába akasztott. Noha a nyaklánc megvédte, Vlozgov végignézte azt, ahogy lemészárolják őket. Hivatalosan csak agyonlövés hírében áll a dolog, de ennél jóval több történt. Elég morbid, és kegyetlen bánásmódot kapott a cári család. Vlozgov tudta, hogy a cár halála szornyű volt, hiszen a Fenevad elébe vetették leghűbb katonáival egyetemben. Őt nem kebelezte be egészében, csak megcsonkíttatta. És a családnak ezt végig kellett néznie! Aztán a fiatal nővéreket megerőszakolták többszöri alkalommal, ez alól majdnem a Nagyhercegnő sem volt kivétel, de ő védelem alatt állt. A testvéreket kivétel nélkül agyonlőtték, és meggyalázták, mikor már meghaltak. Az Anyacárnő viszont... ugyanarra a sorsra jutott, mint férje.
- Megette a Fenevad? - nyeltem hatalmasat, miközben próbáltam visszatartani a lélegzetem. Nem kevésbé volt izgalmas a téma, és nem tagadom, hogy eléggé féltem. Egyre csak a Fenevad felé húzott gondolatom, és lassan eljutottam arra a pontra, hogy megkérdezzem: - Te, Scharity! Miféle... mondd csak! Mégis micsoda volt a Fenevad?
- Úgy tartották a Hold szülötte, de mi tudjuk, hogy vérfarkas. S ha ez nem lenne elég arra is van kilátás, hogy maga Rasputjin volt!
- Nem mondod?!
- Pedig igaz.
- Hát... mi töriből nem épp így tanultuk!
- Gondolom a szokásos: agyonlőtték, túl élte, elszökött Dimitrijjel.
- És Dimitrij? Nastjenka szerelme?
- Szerelme?! Ahh, ugye csak viccelsz? Ez mende-monda Laurine! Dimitrij is a lázadók között volt, és személyesen ő vezette a testvérek kivégzőosztagát! Semmi nem volt Nastjenka és közte.
- Milyen eredeti.
- Ezt hogy érted?
- Úgy fest a paranormális világban nem vár senkire semmi, csak halál, vér, pusztulás.
- Még jó, hogy rájöttél! - a morbid poénon mosolyogtam egy sort, majd hamarosan visszahúzódtam a szobámba. Nem tudom miért, de nagyon megfogott Scharity története, és nem kissé féltem emiatt. Akkor már azt kívántam bárcsak ne kértem volna, hogy mesélje el a sztorit. Hogy fogok így aludni? Vagy várjunk, had' formáljam a kérdésem: hogy fogok így aludni, egy vámpír kastélyába? - ezt még estig kitalálhatom, nem?
Saját kis birodalmamban valamiért örültem legbelül. Azért örültem, hogy az én szüleim nem haltak meg ilyen groteszk módon! Nem igen tudtam volna felemészteni. Ha már így is nehéz, mit tettem volna Nastjenka helyében? Nekem nem lett volna elég, ha valaki medállá változik értem! De nem ám. Az egész sorsom megpecsételődött volna, és ha tudtam volna Nastjenka helyében, hogy mi vár a szüleimre, majd a testvéreimre, akkor inkább öngyilkos lettem volna! De ó. Hiszen most mondta Scharity, hogy még a holttesteket is meggyalázták! Brrr... - reszketésemre felhúzodtam az ágyra, és magamhoz öleltem a lábam. Továbbra is a történeten agyaltam, miközben tekintetem kisiklott az erkélyre. Odakint csodás napsütéses idő volt, de mégsem volt kedvem Andreasnak könyörögni, hogy fél percre engedjen ki a kalitkámból. Tehát nem tettem.
Hirtelen végig futott hátamon a hideg, és magamra rántottam a takarót, majd kinyújtottam lábaimat, és oldalra fordultam. S ahogy a történeten kattogott az agyam hirtelen bevillant egy képsorozat: első - mikor apámat megtaláljuk. Második: mikor anyám könyörög, hogy meneküljek, miközben a vámpír a vérét szívja. Harmadik: az erdő, ahol menekülök. És négy: Ramon izzó, vörös szempárja, és számító vigyora, az a gonosz mosoly, amit még Szörnyella a 101 kiskutyából sem tud felülmúlni. Megborzongtam, és lehunytam a szemem. Hátha elfelejtem... de helyette megint lepörögtek előttem az események: a halott szüleim, az, mikor a szakadék felett lógok, és alattam egy farkas csattogtatja borotvaéles fogait. - hirtelen megint felütötte fejét a félelem, a baj érzése.Hogy tudod nem menekülhetsz, és már kezdes is beletörődeni - majd hirtelen, mint derült égből a villám csapás: egy szexszimbólumnak is beillő vámpír megment. Kicsit mintha Julie barátnőm kedvenc filmjében lennék Isabella Swan. De aztán belátom, hogy az igazi vámpírok nem holmi csillogó-vérszívó-tündérek, hanem véres, percről-percre ölni képes vámpírok, akiknek hatalmas szemfoguk van, és földöntúli vonzz erejük. Ez persze csak arra szolgál, hogy odacsalogatva a védtelen áldozatot, annak puha húsába méllyesszék fogaikat.
Benső monológom hirtelen félbe szakadt, mikor is percről-percre elaludtam. Milyen különös. Annyit alszok, mint a régi macskám (akit széttépett a szomszéd kutyája) egy héten. És mi a legrosszabb? Bármeddig aludhatok, csak fáradtabb leszek - és továbbra sem tud feledésbe merülni a múltam.
3.rész
2012. szeptember 15., szombat || 16:49
>>>>THE SECRET
~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.
Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek. Szó-mi szó: a szüleim külön csodálatot érdemeltek már csak azért is, hogy egy ilyen ostoba, hűtlen, elkényeztetett libát felneveltek szeretettel. És emitt a bökkennő! Most mondhatnád, hogy egy szülőnek már csak az a dolga, hogy gyermekét szeretettel gondozza, és kísérje el egészen a felnőtté válás koráig. De talán ezt sem kell túlzásba vinni... egy-két szitkozódó szó, néhány megdorgálás, alkalom adtán egy-egy apai pofon bőven elkél (főlleg esetemben). De ha már mindezt nem kaptam meg 17. évemre sem: jobb lesz, ha rájövök, immáron csak a saját önkontrollomra számíthatok.
- Méghogy egy kibírhatatlan, elkényeztetett liba! Haha... már bocsásson meg, Rin... de én egyáltalán nem találom önt kibírhatatlannak!
- Inkább csak tegezz. De! Hidd csak el! Az vagyok...
- Persze, de itt még nem nyíltál meg.
- A szüleid halálát követően neked nem esett nehezedre önmagad lenni?
- Hát...
Épp befejezni készült mondandóját mikor kopogtattak az ajtómon. Mi ugyan továbbra is az erkélyen kuksoltunk, de tökéletesen hallottuk az erőteljes, két koppantást. Majd mikor beláttam, hogy csak férfi lehet "zaklatónk", az ajtó kitárult, és Andreas lépett be rajta. Mihelyst megpillantotta Scharityt elég barátságtalan arckifejezést váltott - majd csak úgy köszönés nélkül lerohanta:
- Maga mégis... ?! Mit... mit mondott neki?!
- Semmit, uram!
Pattant fel Scharity, és megbánást mutatva hajlott meg sajnálkozóan gazdája előtt. Ekközben én is felpattantam ülő pozíciómból, és leporoltam farzsebem. Valamiért én éreztem magam hibásnak, merthogy én tartottam bent Scharityt, de szinte tudtam, hogy most jobb ha csöndben maradok.
- Ahh, te ügyetlen kis cseléd... szűnj meg!
Utasította a legnagyobb "eleganciával" alkalmazottját, és az persze egy újabb meghajlást követően kitémfergett a szobámból. Andreas a lány távozásáig szugerálta az illetőt, majd mikor végül becsukódott az ajtó rögvest felém kapta a fejét. Szőke lobonca ennek megfelelően lebbent, miközben én szemtanúja lehettem annak, hogy milyen is ha összegumizva van egy férfi HOSSZÚ haja.
- Bocsáss meg neki... kissé neveletlen! És többnyire össze-vissza kotyog mindenről, ami többnyire persze kamu.
- Ha te mondod... de csak megjegyezném: rohadtul semmit se mondott! Mesélt az életéről, és ennyi...
- Annál jobb.
Sóhajtva dobta hátra copfját, és közben kék, sas szerű szeme megint felém rebbent. Arcomba szökött a pír - bár fogalmam sincs miért - és csak tovább hallgattam a soron következő mondani valókat.
- Egyébként mit csináltál ma, míg én távol voltam?
- Hm. Hát... semmit.
Persze elmondhattam volna neki, hogy felkelésemet követően azt hittem a szobalányára, hogy egy álom, majd a szekrényemben lapuló ruhákra megint csak, vagy azt, hogy a napom azzal telt, hogy sírjak a halott szüleim, és ezáltal a régi életem után - de inkább nem. Jobbnak láttam ha csak csöndesen ennyit felelek. És látható a végeredmény: bejött. Nem kérdezett tovább.
- Hát ez nem túl terjedelmes. Nos Laurine! Nem lenne kedved esetleg körbejárni a ház többi helységét?
- Hát ööö... a'sszem lenne...
Vontam vállat miközben félrehúzott számmal igyekeztem jelezni felé nézve, hogy "nem vagyok otthon ebben az etikát követő beszédstílusban". De ebben a házban minden kétséget kizárólag az összes lélek ilyen nyelvezetet használ!
Kicsit megremegett a lelkem mikor átléptem minden kétséget kizárólag biztonságos szobám küszöbét, és rémülten kapaszkodtam Andreas karjába, akinek a fintorából azt sejtettem, hogy nem túl sok örömét leli az érintésemben. Én persze annál inkább! Mármint azon a részen, hogy egyáltaljában valakihez hozzáérhetek, és magamba szívjam illatát. S miközben én Andreas karját szorongatom ő regéket mesél minden egyes szobáról, néhány különleges, antik bútorra kitérve, ami a helységben található. Különösebben talán említenem sem kell, hogy mennyire "izgatott" a téma, de az annál többet jelentett, hogy legalább percnyi lehetőséget kaptam arra, hogy elfeledjek minden kísérteties, és abszurd képet a múltamból.
- És ez pedig a könyvtár.
Magyarázta, mikor beléptünk a legnagyobb terembe, amit eddig ebben a házban láttam. Számtalan polc, és szekrény volt odabent, és szinte azonnal megcsapott a tölgy illat, mihelyst beléptünk. Végtelen sok könyv súlya nehezedett a (már pár éve bizonyára) halott fákra. Én pedig amint ráléptem az olasz kárpitra elszóltam magam:
- Mennyi könyv!
- Tudsz egyáltalán olvasni? Amennyiben nem: fölösleges a lelkesedésed.
- Mi lenne, ha legalább egy percre elfelejtenél gyökérkedni?
- Pardon! Mit mondtál?
- Jól értetted.
Fordultam hirtelen vele szembe, és ökölbe szorítottam kezem, ezzel is elég nagy löketet és erőt szorítva lelkembe, hogy kitálalhassak. Már a kezdettől fogva bökte a csőröm ez a nyers, beszólogatós stílus. És mivel olyan nevelést kaptam, hogy akár egy rossz szótól is kiakadjak, könnyen ment:
- Nos, kedves Andreas: nem tudom mire fel vagy ilyen lekezelő a körülötted lévő emberekkel, de ezt már épp időszerű lenne elhagynod! Tudom: még nincs jogom ilyennel letámadni téged, hisz nem ismerlek, de fogd fel figyelmeztetésnek! Ha ilyen ember vagy ne csodálkozz, ha mások is ilyenek veled szemben!
Miután végigmondtam előre kifundált szövegem egy huncut, gonosz mosoly húzódott cseresznyevirág színű ajkaira, és hamar elővillantak a hófehér fogai is, majd hangos nevetésben tört ki.
- És mégis ki mondta, hogy én ember vagyok?!
Nagyot nyeltem, majd hátrébb araszoltam egy kicsit. Erre a válaszra nem számítottam, főleg nem egy ilyen beszéd-szituációt követően. Az egyetlen dolog, amibe itt belekötött az az "ember" volt. - végiggondolásomat követően lassú léptekkel araszolt felém, és mikorra elég közel ért elkanyarodott egy kisebb könyvesszekrény felé. Felemelt egy azon porosodó, kék kötésű könyvet, majd félig-meddig visszafordult:
- Na mi az? Csak nem bepánikoltál, Laurine?
- Nem! Azok után amiken keresztül mentem nem lesz nehéz ezt az infót is befogadni!
Tájékoztattam, majd épp csak egy percig hunytam be a szemem - és kinyitva azt láttam (pontosabban nem láttam), hogy eltűnt. Jobbra-balra tekintgettem, majd a hangja végül hátam mögül törte meg az épp beálló csöndet.
- Nem sokban különbözöm attól, aki megölte a szüleid, és megtámadott téged is, Rin...
Megpördültem, és ismét szembe találtam magam a kék szempárral. Furcsa, irritáló vigyorral az arcán vonta meg vállait, s közben hunyta le szemeit. Mire kinyitotta ez a mosoly sokkal inkább eszelőssé vált, mitsem irritálóvá. Inkább ijesztett meg, mint zavart.
- Tudod kislány... én is vámpír vagyok... akárcsak Ramon!
- Ramon?
- Igen... aki megtámadott!
- Értem.
- Bár megnyugtatlak: én nem foglak megölni. Mint mondtam: az a dolgom, hogy megvédjelek, s ezáltal apádnak törlesszek!
- Törlesszél?
- Igen. Mivel egyszer, még régebben neki köszönhetően kaptam kegyelmet egy olyan tárgyaláson, amin Ramon és én voltunk a vádlottak. Tudod Laurine... meglehetősen régen történt, hogy mi ketten szövetségesek voltunk! És alkut kötöttünk a farkasokkal, hogy megkeressünk valakit... de persze nem találtuk meg! És tudod: a vámpír tanács által létre hozott szabályzatban ott van a lehető legvastagabb, legérdesebb betűírással, hogy "vámpír és vérfarkas - örök ellenségek". Tudod ez szigorúan tiltott Dracula óta... és ha nem tudódott volna ki: Ramon és én lettünk volna a tanács jobb kezei! De apád engem kivédett egy olyan bizonyítékkal, ami azt mutatta, hogy én igenis Ramon befolyása alá kerültem, ez a képességeinek hű vád volt. És a bizonyíték végett ugye neki hittek! Ergo Ramont száműzték, én maradtam.
- Remek! És ezért kellett meghalniuk?!?!?!?!?!?!
Szemeimet megint elárasztották a reggeli könnyek, és ezúttal nem töröltem le őket. Dühös könnyek voltak, mivel mellettük még a kezeim is ökölbe szorultak. Ordítani, üvölteni tudtam volna abban a percben! És sehogy sem tudott érdekelni, hogy a megmentőm is ugyanolyan vámpír, mint ez a Ramon, aki engem akart megölni, és aki végzett a szüleimmel.
- Hm. Ezt úgy mondod mintha meg lehetett volna oldani! Ugyan ebben igazad van, de le kell szögezzem: Ramonnak más célja sosem volt egész örök életében, mint az, hogy a tanács jobbkeze legyen! Ez volt a legvadabb álma, a legdrágább, éltető "kincse", amit apád könnyű szerrel kobzott el tőle. És Rin! Ezt ő úgy akarta viszonozni, hogy az apádtól is elveszi az ő legdrágább kincsét. De nem sikerült neki, mert én megmentettem tőle...
Itt tudódott bennem, hogy én vagyok apám nagy kincse, amiért az életét adta! Én vagyok, aki mindennél fontosabb neki, és én vagyok nála az első. Anyám mellett! De őt Ramon már elvette apámtól, akárcsak annak életét. És most engem akarna eltenni láb alól?!
- Tehát jobb lesz, ha megszokod ezt a stílust! Mert mint korábban is mondtam: egy kis időszakra még el kell viselned engem!
- Megértettem... és... épp ezért kéne megváltoznod!
Mutattam rá, hogy akaratom érezhető legyen, de neki persze tekintete továbbra is olyan füstös volt, amilyet már kezdtem megszokni. Ez a nézése magába foglalta, amit gondolt: azt leshetem, hogy ő változzon egy ember kedvéért.
