*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

>>>Full Moon

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Mikor visszatértem a szobámba újból átgondoltam mik történtek az előbbiekben a folyosón. Mégis ki lehetett az a vámpír, vagy mi, és honnan ismerheti Andreast? Sok kérdés volt még ezen kívül is, de e kettő nagyon is foglalkoztatott, miközben megint visszabújtam ágyamba. De a takaróm égetett, legalábbis azt éreztem, ezért kitakarództam. Nem törődtem vele, hogy hátsó féltájam premiel plánban látható az ajtón bejövőknek. Csak Phoenixre tudtam gondolni, és arra, hogy ugrottam be Andreas elé, ő pedig milyen könnyelműen vette igyekezetemet. Arra sem szólt semmit, hogy életemmel hálálom meg, azt, hogy megmentett anno. Bár még ha az életemet is adnám érte a szó szoros értelmében, őt lehet még ez sem rendítené meg. Ilyen alapon szívesen elszöktem volna, de mégis hova mentem volna? Az egyetlen élő rokonaim a kontinens másik felén laknak! Annyi pénzem meg nincs, hogy hozzájuk költözzek. Persze van egy nagynéném két várossal álrébb, de vele nem épp fényes a viszonyom, akkor meg...? Mindegy is. Eleve azt sem tudnám mit kezdenék, ha kimennék legalább az udvarra! Amióta itt vagyok csak a házban portyáztam - rég nem szívtam magamba D vitamint. Épp elkéne! Lehet rá kéne kérdeznem Andreasra, hogy meddig mehetek ki? Mert noha ő vámpír, és neki nincs szüksége napfényre, én még halandó emberi lény vagyok! Nekem annál inkább. Így is olyan fehér vagyok, mint egy tekintélyesre hipózott halálfej.

Telehold. - jutott eszembe, amily gondolatom mintegy ketté szelte az előbbi agykattogtatásomat. Telehold van, és nem tudok aludni. - társult hozzá, és kicsit azt éreztem, mint nyelvtan órán általánosban, mikor a piramis elvet tanultuk, ergo bővített mondatok alkotását. Mindig meg volt adva egy 3-4 szavas mondat, és azt kellett tovább bővíteni. Tudom, hiszen egyedül én kaptam belőle ötöst. Volt valami, amihez értek, a hisztizésen kívül. Mostanság viszont erre is kevesebb alkalmam volt, mert ki akarna hisztizni, amikor látta, hogyan ölik meg az anyját, és megtalálta apja véres holttestét? - és megint bevillantak a képek.

- Jaj ne... - morogtam, és eltakartam jobb alkarommal a szemeimet a telehold kínzó fénye elől. Tudtam, hogy ma este se alszok. Amióta megtörtént, ami megtörtént, és én beszorultam egy vámpír otthonába, azóta egy alkalommal sem volt nyugodtnak mondható éjszakám. Sokszor sírtam álomba magam több órányi szenvedést követően, és sokszor, ha el is tudtam aludni időben rémálmok gyötörtek. Ámbátor ma este, ha minden negatív emléktől is képes lennék megszabadulni, akkor sem tudnék aludni. A telehold mindig elnyomja az álmot szememről. Evégletből aznap este sem tudtam aludni! Csak forgolódtam, és képzelődtem. Gondolkoztam, és sírtam. Mint valami GyP-s szappanopera dívája! Már lassan úgy érzem vége az összes alaposan kifejlesztett önismeretemnek, és már nem maradt más csak egy szánalomra méltó Laurine Crypton, aki tökéletes példája a kiábrándultságnak, és a szentimentalizmusnak. Mi lett belőlem? Bár nem tudom más ember mit szólna mindahoz, amin én keresztül mentem. Lehet ilyen szempontból erős vagyok! És ami nem öl meg, az csak megerősít.

***

Valósággal semmit nem aludtam az este folyamán. Látványos szenvedésemet még maga Shakespeare is megirigyelte volna! Ugyanis amiből ő vagy hat drámát megírt, azokból az összes szánalomra méltó tragikum bennem embert alkot. Mit kezdjek magammal? Nem élhetek életem hátra lévő részében úgy, mint, akinek egy része már rég halott! Ideje cselekednem. Első lépésnek meg kell kérdezzem Andreast, hogy kienged e egy kis időre a ház elé legalább, ha már félt attól a Ramontól, vagy kitől. Felőlem még Scharityt is kiküldheti velem! Csak jobb lesz, mert nem leszek egyedül.

- Kimenni? Mintha megtilthatnám. Amíg a ház határain belül vagy engem hidegen hagy mit csinálsz! Csak ne tegyél keresztbe!

- Keresztbe?!

- Igen. Az ígéretem betartásában! - furcsálltam ezért sikerült egy eldeformálódott grimaszt ejtenem, de utána legalább könnyű szerrel kimehettem az udvarra.

Egy padon ültünk Scharityvel. Hamarosan lefeküdtem és élveztem a nyár utolsó meleg napjait. Hamarosan jön az ősz. Vége az egésznek... és a hideg beáltával én is könnyebb célpont leszek - legalábbis Scharity szerint.

- Ugyan az uraság nem mondja, de Ramon csak az alkalomra vár, hogy a fogait a nyakadba mélyessze.

- Ezt szebben is mondhattad volna. - jegyeztem meg szárazon, és megint felültem. Egyik lábamat átvetettem a padon, és közelebb csúsztam Scharityhez: - Valami ilyesmi nem lett volna optimálisabb? Pl. "Csak arra a percre vár, mikor kettesben lesztek, csak te meg ő, és a hófehér bőrödből vért fakasszon".

- Hú, de tarka! Ne haragudj, Rin, de nem kedvelem a romantikus regényeket, ezért nem vagyok kapó az ilyen szövegekre.

- Nekem mindegy, de szebb lett volna. Így most úgy érzem, mintha egy hülye csirke lennék, vagy nyúl!

- Legyél inkább nyúl. Az aranyosabb.

- Tőlem aztán! - adtam be a derekam, és újonnan hátra dőltem. Figyeltem az égen úszó bárányfelhőket, és játékos katona soruk végletéből beugrott nekem anyám mosolya. Fogalmam sincs miért, de ez épp elég volt ahhoz, hogy elszomorodjak. Pedig már éppen sikerült elfelejtenem mindent! Ám, hogy Scharity ne láthassa, eltakartam a karommal a szemem.

- Nincs értelme a sírásnak. Nem fognak visszajönni... - megszeppentem, és elkaptam kezeimet arcom elől. Felemeltem a fejem, és szemléltem, ahogy Scharity tökéletes eleganciával néz maga elé, és üres tekintetében fénynek nyoma sincs. Mélyebb levegővétel következtében neki nem szóltam vissza - csak Andreasnak szoktam, az ő esetében nem tudom tűrtőztetni magam. Scharityében meg igen.

- Hűvösödik. Nem akarsz még bemenni? - érdeklődött mintegy témaváltás gyanánt, és én pedig (ugyan hiába nem éreztem a lehülésnek apró nyomát sem) így feleltem neki egyetértően:

- De... - csak ennyire futotta lelki energiámból. Majd felálltunk, és elindultunk befelé. Ám fura mód, ahogy felkeltem a padról erős szél fuvallata csődítette arcomba dús hajkoronámat, és Scharityét is.

- Gyerünk Laurine... 

- Jójó! - kapkodtam, és végül belekaroltam. Elmosolyodott, és nem tudom miért, de ki is pirult az arca. Meg kellett kérdeznem: - Mi az?!

- Jaj semmi... csak Andreas úrfi mellett nincs nagyon alkalmam emberekkel ismerkedni, ezért a barátaimat sem tudtam megtartani. Rég volt már, hogy valaki ilyen kedves volt velem!

- Kitalálod miért?

- Persze, mert...

- Nem! Nem azért, mert Andreas szobalánya vagy, hanem, mert antiszociális stréber vagy.

- Kösz az őszinteséget. - habozott, de végül tarkón vágott. Nevettem, mert nem vártam tőle, és megdörgöltem a sérült felületet. Talán túl őszinte voltam? Perszen nem így gondoltam, ez csak nadzolás. Olyan jó érzés néha másokból előhözni az ördögöt!

Belépve újdonsült otthonomba még volt alkalmam visszatekinteni a kertre, ami ugyancsak olyan egzotikus volt, és nemes, mint a ház maga. Sosem fogom tudni megszokni ezt a mértékű eleganciát, hiszen én egy tök átlagos családi házban éltem, tök átlagos udvarral, és a szobámban sem volt semmi extrém, régi vágású franciaágy, vagy méretes pipere-asztal. - hirtelen rámtört a nosztalgia... a régi szobám napsütötte volt, mindig meleg, és világos, hiszen keleti fekvésű szoba. A falakon megannyi poszter kedvenc hírességeimről, és állatokról. Számítógép asztal, ami íróasztalnak is funkcionált, szobaszőnyeg, falba épített mini-gardrób, amibe úgy kellett berúgdosnom a ruháimat. Egy tükör mellé állítva, ami előtt reggelente fésültem gibontott fürtjeimet... annyira visszasírom azt az egérlyukat! Még ha telis-tele volt az ágyam dedós plüssállatokkal, akkor is kell. Megint vissza akarom kapni.

- Na? Sikerült kiszellőztetned a fejed? - kérdezte Andreas a későbbiekben, mikor utána mentem a könyvtárba. Válogatott a régi regények között, én pedig fogdtam a választékait. Első lépés a hála felé. Nehogy már mindent csak Scharity csináljon!

- Igen. Abszolút kellemes volt! Biztosíthatlak: sokkal izgalmasabb, mint bent kuksolni. - vette a célzást, már csak nevetése hangszínéből is leszűrtem. Aztán a válaszából mire másra következtethet az ember lánya?

- Tudod a vámpírok nem járkálhatnak kedvükre ki-be.

- Miért? Neked is csillog napfényben a bőröd?

- Hát hogyne. Honnan az anyám kínjából szedted ezt a világ méretű ökörséget?!

- Alkonyt olvastam, és láttam filmben!

- Rosszul teszed, ha könyvekre alapozod a valóságot, Crypton.

- Miért kell a vezeték nevemen hívnod?!

- Mert tetszik!

- Örvendetes... - aznap először mosolyodtam el őszintén. Mostanában úgy éreztem - ami meglehetősen furcsa -, mintha Andreas mellett könnyebb lenne a bajt elfelejteni. Ő a megmentőm. Őrá nézek fel. Kire másra? A szüleimre már nem tehetem... de mintha lenne valami furcsa azokban a világ minden táját látott kék szemekben. Az a furcsa, ahogy mosolyog. Az, amilyen a hangja. És az, hogy ő egy vámpír, mint, ami megölte a szüleimet - de mégsem félek tőle, sőtt... sokkal inkább vonzódom hozzá.

- Persze, mondod te... közbel legbelül végig azon agyalsz milyen szexin csillog a hajam a napfényben.

- Te jó Isten! - ordítottam fel, és majd nem ott hagytam a könyveivel. Na tessék: még egy ok. A haja. Nem mindennapos, ha egy férfinak hosszú, egyszerre szőke-és barna haja van.

- Na tessék. Olvasok a gondolataidban. Csak emlékeztetlek: kihagytad a hajam. Pedig általában ezt is fel szokták sorolni a kérdésre: mi szép van egy gyilkosban, teszem azt bennem? Érted?

- Mi?! - visítottam fel, mint egy újévi malac, és azonnal tettem két lépést hátra. - Te beteg vagy! Ne turkálj a fejemben!

- Bár megtehetném, de ki kell használnom. Ez a képességem többnyire telehold idején szokott erősödni.

- Az este volt telehold!

- De ez a telehold utáni nap.

- Ha te mondod. Mindegy! Ne terelj! Légyszi... szálj. Ki. A. FEJEMBŐL!

- Azonnal! - emelte fel a kezét, mint, amikor egy bűnöző megadja magát a rendőröknek. Erőteljesen szuggeráltam, hogy vegye észre magát, miközben próbáltam nem a vámpíros-szexisten mivoltjára gondolni.

- Csak meglepő, hogy nem azonnal tetszettem meg neked...

- Jaj... - morogtam, de nem állítottam meg. Adtam neki esélyt, hogy kiélje ön-ön egoizmusát, miközben egyre erősebben szorítottam a könyveket. Megint rátett egy újabb alkotást.­

- Ugyan... hogy is van a filmedbe? Bennem téged minden vonzz? Ha jól emlékszem ja. Nos: attól elviszonyítva, hogy Stephenie Meyer egy nagy svindlis attól ebben az egyben még jó meglátása van. De a többit jó ha máris elfelejted!

- Miket is pontosan?

- Teszem azt, hogy egy vámpírral egy osztályba kerülsz, ha az anyád úgy dönt elköltözik a férjével pár napra, és te nem akarsz menni velük, ezért az apádhoz mész.

- Jézusom! Te láttad az Alkonyt!

- Fogjuk rá, de melyik smucig alak nem? Azt hittem lesz olyan reális, mint az Interjú a vámpírral. - most épp összeszorult a gyomrom. Azt a filmet régebben láttam, mint az Alkonyt, és már akkor is kirázott tőle a hideg. Brutális, de van eszmei mondandója - csak még nem jöttem rá mi.

- Aha... - ennyit tudtam makogni, ő pedig megállt, egész testével felém fordult, majd megmozgatta ajak piercingjét. Weeh.

- Na mi az Laurine? Nem köt le a téma? Pedig a korodbeliek egész odavannak a vámpíros love storykért.

- Az Interjú a vámpírral nem épp egy romantikus vámpír love story! Jobb, ha tőlem tudod. Csak megjegyezném, de az egésznek annyi köze van a szerelemhez, hogy Kristen Dunst beleszeret Tom Cruiseba.

- A karakter nevük esetleg nem dereng?

- Nem. Csak talán Lestat.

- Hát. Lestat nagyszerű vámpír volt. Bár még személyesen sosem beszéltem vele. - felcsillant a szemem, és közelebb araszoltam.

- Lestat valós személy?!

- Igen, mint Alucard is.

- Ő nem Dracula?

- De. Viszont ez felfogás kérdése, kedvesem. - elővett még egy könyvet, én meg már alig bírtam a sokat megtartani. - Tessék! - dobta rá még azt is, én meg kis híján összeestem. De látszólag nem nagyon hatotta meg.

- Muszály mindet elolvasnod?

- Kénytelen vagyok.

- De minek?! - dőltem hátra, és nem is figyeltem, hogy egyenesen a könyvespolcnak dőltem, ami nem kissé instabill. Éreztem, hogy meginog ezért gyorsan visszaugrottam - ám a szekrény dőlt.

- Wááá! - sikítottam megint, mint ahogy szoktam, de Andreas megint a megmentésemre sietett: fél kézzel tartotta meg a könyvespolcot. De közben kissé túl közel került hozzám, ugyanis közvetlen mögöttem kapta el. Az arcunk között puszta 20 centi lehetett, ha nem kevesebb. Hirtelen megcsapott az a férfiasan kellemes illat, és totál bekábultam. De hamar észbe kaptam, és megráztam magam.

- Hogy veled mennyi baj van. Komolyan megváltás lett volna, ha később érek a helyszínre, mikor a farkasok kergettek! - mordult rám, és elviharzott előttem. Kiegyenesedtem, és utána néztem a rések között: nagy sebbel-lobbal haladt kifelé, idegesnek tűnt. Sóhajtottam, és észre vettem, hogy a könyveket a kezembe felejtette. Nem lenne épp okos dolog utána vinni. De így belegondolva... még sosem voltam a szobájában!

~Eddigi életem során végig csak a halál tudatától, és annak beteljesülésétől rettegtem - de mára már nem félek tőle, hanem szimplán a főellenségem.

Álmomban egy sötét terembe voltam, ahol egyetlen fényforrást egy kulcslyuk jelentett. De hiába néztem át rajta ezen túl sem láttam semmit, pusztán annyi volt, hogy míg én vélhetőleg egy fekete terembe vagyok, addig amott egy fehér terem van.

- Kellene egy kulcs. - gondolkoztam hangosan az álmomban, és hirtelen - mintha én lennék Alice Csodaországból - megjelent egy asztal. Nekem nem kellett sütit ennem, vagy fura löttyöt innom, mert pont elértem. De amikor kezembe vettem a kulcsot... hirtelen elkezdett vérezni körülötte. De nem lehetett a tenyerem, mert mikor kétségbeesésem közepedte elejtettem a föld kezdett el körülötte vérbe borulni. A ragadós, vörös folyadék egyre csak terjedt, én pedig nem akartam, hogy elérjen. De bárhová is futottam mindig nekimentem valaminek. Az ajtó volt az utolsó reményem, de azon oszt' dörömbölhettem, mert semmi választ nem kaptam. Miközben odabent a vér már cunamihoz kezdett hasonlítani, addig a kulcslyukon keresztül kezdett kirajzolódani egy szoba. A közepén Scharity ült egy széken. Egyenesen felém nézett, de nem láthatott, mert ott volt az ajtó. Viszont mikor megszólalt... a hangja leginkább ahhoz a bűnözőkhöz hasonlított, akik megváltoztatják hangjukat, hogy ne lehessen felismerni őket - csak mögötte hallottam Scharityét is.

- Érted már miről beszéltem? Ha most meg is mentettek nem lesz mindig valaki, aki jön, és segít. - tisztában voltam vele, de ezt nem mondtam ki, mert közben a vérhullámból elkezdett valami kiformálódani. Egy farkas! A hangja, mint a Mennydörgés. És egyre csak jött-és jött. Sikítottam, és az ajót kezdtem el taszigálni kifelé.

- Egyébként az ajtó befelé nyílik! - közölte velem a túl oldalon még mindig békésen üldögélő Scharity, és én meg rángatni kezdtem a kilincset. De nagyon csúszott. Gondoltam nedves lehet a tenyerem, ezért bedörzsöltem a nadrágomba. Véres foltot hagyott maga után, ezért rémülten ránéztem a kezemre. Vérzett a tenyerem, de nem fájt. Lassan megint ráébredtem, hogy ez továbbra sem az én vérem, ezért csak még jobban eluralkodott rajtam a pánik, miközben a farkas már olyan közel jött hozzám, hogy éreztem a testéből áradó meleget. Sikítottam, és megint rángattam a kilincset, majd az megint csak vérnyomot hagyott a tenyeremen. Már olyan véres volt a kezem, hogy nem tudtam rendesen megfogni, és hátra estem. A hatalmas vértengerben pedig kezdtem egyre jobban elsüppedni, és közben éreztem, ahogy a farkas táplálkozni kezd az oldalamból. Szerencsére felébredtem!

- - - - - - - -

Még vagy kettőt-hármat sikítottam, és közben megéreztem a hátamra tapadó pólómat (mert nem öltöztem át továbbra sem), és olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, hogy már szúrt az oldalam. Az oldalam?! - hirtelen felrántottam a pólómat. Még jó, hogy semmi nem volt ott! Így már kezeimet is magam elé mertem kapni, és noha egy pillanat erejéig rászáradt vért láttam, azért ez eltűnt, és betudtam hallucinációnak. A mellkasom rendkívülien gyors ütemben emelkedett, és süllyedt, de közben már kezdtem megnyugodni is, és erre akkor találtam biztosítékot, mikor remegni kezdtem.

- Csak egy álom, Rin! Csak egy álom. - nyugtatgattam háborgó lelkemet, és átöleltem magamat. Még ilyeneket álmodni!

Ezek után nehezemre esett kitápászkodni a meleg ágyból, ugyanis az este nyitva hagytam az ablakot, és rendkívül hideg lett. Persze ez annyiból jó, hogy legalább nem sülök meg, mert ez nyáron könnyen jön. De miért is elmélkedem most mindezen, mikor épp kinyírt álmomban egy tekintélyes préri farkas?

Sóhajtást követően magam köré tekertem az újonnan kapott adiddas pulóveremet, és lassan megindultam az erkély felé. Délután 5 óra magaslatában járhatunk még csak! Mégis, milyen gyorsan telik a nap. És olyan világos van! Bár ez többségében a nyári napállásnak köszönhető, nem? De most meg miért kezdek itt a csillagászaton töprengeni? - megráztam a fejem, és rámeredtem az ajtóra. Vajon Andreas itthon van? Vagy esetleg dolga akadt, és elsietett valahova? Na meg Scharity. Ő vajon merre jár? - hogy kérdéseimre mihamarább választ találjak, gyorsan kisurrantam a szobám ajtaján, és futólépésben megindultam a lépcsőfordulóhoz. Lerobogtam a kíméletlenül piros szőnyegen, és a hatalmas elő... nos: nevezhetjük előcsarnoknak, szobának túl kicsi. Ilyesmit láthat az illető, aki a Tomb Raider játékkal játszik. Bár én csak a 3. változatot ismerem, de abban is ilyen oltárira bazi nagy az első terem, ahová belép az illető, aki találkozni akar a házigazdával. Vajon itt milyen hideg lehet télen?

- Laurin? Te mit keresel már megint az útban? - hirtelen felismertem Andreas hangját, aki egy magas, barna hajú sráccal ácsorgott a lenti nappali bejáratában. Közelebb araszoltam, és kérdőn rámeredtem a feltehetőleg Will nevet viselő illetőre.

- Ő Will. William Gotthow!

- Oké. Én pedig be se mutatkozom, hisz az imént mondtad ki a tulajdon nevem! - mondtam neki, de csak lazán, nehogy azt higgye megsértődtem, mert én akartam elmondani.

Will széles mosollyal rázott kezet velem, miközben én azt éreztem, hogy a vállam kifordul helyből. Nem volt az a nagyon nagy darab, de azért a szükséges izmok a helyén tartózkodtak, és ehhez társult az a - Andreaséhoz hasonlóan - lehetetlenül kék szempár. Én mindig is azt hittem, hogy a vámpíroknak piros szemük van! - hirtelen bevillant a kép Ramonról, amikor a kanapénknál először találkozott a pillantásunk. Lehet a piros szem csak a gonosz vámpíroknál van meg? Majd egyszer meg kell kérdezzem erről Andreast.

- Örülök Laurin. - nem nagyon rajongtam a teljes nevemért, mert olyan, mintha valami ősöreg romantikus regény főhősnője lennék. A Rin meg olyan testhez álló volt, legalábbis szerintem: olyan rövid, és tömör, és kemény. Na! Ennyit a tinis hepciáskodásról.

- Most, hogy megesett az örömteli ismerkedés, nem fáradunk át a könyvtárba? Mégis csak nyugottabban tudnánk beszélgetni. - magyarázta Andreas, amire Will elismerően bólintott. Megindultak a könyvtár felé, én pedig elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit is csinálhatnék tök egyedül egy ekkora kastélyba, ami nem is kastély, csak én hívom annak. De a problémám kellőképp gyorsan megoldódott, mert Andreas "lelkesen" felajánlotta, hogy tartsak velük - persze a saját módján.

- Ha nem tudsz mit kezdeni magaddal nyugodtan tarts velünk. Csak ne legyél folyton láb alatt, jó?

Általában, amikor dühös vagyok, és nem akarok visszaszólni, kipirul az arcom. Épp ebben a fázisban tartottam, amikor dacosan utánuk robogtam.

Amikor legutóbb itt jártunk Andreas elmondta, hogy mi is ölte meg a szüleimet, és, hogy ő is az. Ám ennek ellenére továbbra sem féltem tőle. Fogalmam sincs miért, hiszen ha akarná rég "megkóstolhatna"! De semmi szorongás, vagy reszketés. Semmi. Talán minden érzelmet kiölt belőlem az a nap?

Fél füllel a két kommunikáló félre figyeltem, míg szememmel szorgosan követtem egy ősrégi könyv, ősrégi sorait. Olyan nehéz volt a fogalmazása, hogy nem mindenhol értettem meg teljesen a szöveg mondani valóját. Lényegében egy középkori tudományról, az alkímiáról szólt, de olyan elveket, meg képleteket alkalmaztak, hogy sírni támadt kedvem, és egyből eszembe jutott az iskola, ezért sóhajtva helyeztem vissza a polcra ismét a többi társa közé ezt a kegyetlen tudományi ágazatról szóló művet.

- Nem kell érte aggodalmaskodni, mert itt úgysem találja meg. - hallottam meg William hangját, majd ezt Andreas folytatta. Természetesen a sajátos szarkazmussal hangnemében.

- Nem is arról van szó, hogy aggódom, de nem lennék képes hosszú távon pátyolgatni. Nem vagyok az a gondoskodó típus! És ezt te is jól tudod.

- Mindegy, amíg nem találunk neki egy családot, addig muszáj lesz elviselned!

- Kösz a bíztatást.

Nem mondom, hogy nem esett rosszul az eszmecsere. Talán jobb lett volna, ha meg se hallom! Tehát noha csak pár napja tartózkodom itt, azért már most nem bír elviselni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha hagy meghalni! Na, de mindegy. Magának kereste, nem? Akkor meg? Minden esetre próbáltam visszanyelni könnyeimet, mert olyan szinten rosszul esett, hogy simán nekikezdtem volna bőgni.

Kiemeltem egy újabb kötetet. 100+1 orosz versike. Ez volt ráírva. Az orosz végedt azonnal eszembe jutott Scharity sztorija Nastjenka hercegnőről, családjáról, és a Fenevadról. Hatalmasat nyeltem, amikor fellapoztam.

- Mégis mikor fogsz olyat találni?!

- Olyan családot? Nos nem tudom. A felnőttek, ha örökbe is fogadnak valakit, olyanok, mint a kisgyerekek a kutyákkal. Minnél fiatalabb, annál jobban kell! És be kell ismerjük, hogy ő már 16 éves.

Kizártam a külvilágot, és belemélyültem abba a csodálatra méltó, de emellett helytállóan untató, 8 versszakos ódába, ami egy szőke, szűz lányról szólt. Nem értem a régi időkben miért szerették a személyleírásba a szexuális állapotjelzőket is beletenni, de olyan mértékben nem is érdekelt, mivel én már nem voltam az. Igen, ezt az emberek többnyire elítélik, de nem tehetek róla! 14 voltam, és lángolt bennem a kalandvágy. Meg akartam tudni mi a jó, és áldozatul estem egy 20 éves srácnak, aki persze a "lényeg" után két nappal el is hagyott. Nem haragudtam érte, mert én is csak annyit akartam. Álltalában az ilyeneket nevezik ringyóknak, nem? Felőlem aztán. Már úgy sincs mit veszítenem!

- Persze, persze. Ezért nem tudom meddig leszek képes elviselni! Tudod milyen kibírhatatlanok a tinédzserek?!

Persze Andreas ezen csípkelődését már én sem hagyhattam szó nélkül, ezért összecsaptam a verses kötetet, visszatettem a polcra, majd nagy sebbel-lobbal megindultam Andreas felé. Megálltam előtte mindössze 4-5 centire, és határozottan felemeltem a hangom:

- Ha annyira nem akarsz elvállalni, akkor engedd, hogy hazamenjek! Ha egyedül vagyok sokkal kevesebb gondot okozok! Sőtt, talán még vissza is jön értem az a Ramon, vagy ki a fene, és akkor végképp megszűnik a szenvedésed!

Először nem szólt semmit, csak ránézett Willre, akinek tekintetéből történetesen lesírt, hogy nem akar beleszólni vitánkba, és huzakodva még álrébb is araszolt. Mély levegőt vettem, és kihúztam magam, mintha én lennék a valaki, majd csípőre helyeztem a kezem, és vártam Andreas válaszát.

- Kár, hogy nem tehetem!

- Ki tart vissza, he? Mondd csak! Mégis ki tart vissza?! - a lobbanékony természetet nehézkes legyűrni. Nekem sosem ment legalábbis, bár nem nagyon törtem magam azon, hogy menjen.

- Az apádnak tett ígéretem! Addig maradsz, amíg tudom, hogy itt biztonságban vagy. Ez nem tudom meddig lesz így, de már mindegy, mert már belekezdtem! Be is fejezem. Így legalább egyenlíthetek!

- Persze, de ettől még a Pokolra jutsz! - magam is meglepődtem saját kitörésemen, mert nagyon vallásosan hangzott. Kikerekedtek a szemeim, és vártam, hogy majd nekem támad, vagy hasonló, de ez nem így lett! Hatalmasat nevetett, megemelte az állát, és olyan jó ízűen kacagott, mint a nagyanyám (mikor még élt) a politikai vicceken. Willen teljesen látszott, hogy totál őrültnek nézi Andreast, aki még mindig nem volt képes befejezni nevetési rohamát. Aztán mikor levegőhöz jutott - végre - újra sikerült visszavágnia:

- Az már biztos, Kiscsibém! A vámpírok soha nem jutnak a Mennybe. Jobb, ha tőlem tudod...

- Andreas, te... - így Will, mire Andreas csöndre intette, és kisodort engem a falhoz. Most féltem. Szemében olyan harcias tűz égett, miközben megtámaszkodott egyik kezével a falon (közvetlen az én fejemmel egy vonalba), míg másikat zsebre dugta, hogy az már ördögi! És ami még jobban aggasztott: a vörösen felvillanó szempár.

- Angyalkám, én ezen már rég nem aggodalmaskodom. Egyébként is előbb tökéletesen megértettem veled, hogy csak akkor gyere, ha nem fogsz zavarni. Talán tévedtem, és úgy fest túl nagyok az elvárásaim... - eltolta magát, és visszasétált William mellé. Én persze továbbra is meglepetten, és remegve néztem utána, a falnak dőlve. Szaporábban kaptam a levegőt, és pár másodperc-töredéknyi időtartam után célba vettem az ajtót, és kirohantam. Miután becsuktam magam mögött annak is nekidőltem, és remegő térdeim beadták a szolgálatot. Szóval mégis vörös szemük van a vámpíroknak!

A délutánból megmaradt minimális időt a szobám négy fala között töltöttem az ágyon feküdve, mozdulatlanul. Nem fáztam, nem zsibbadtam, ezálltal el se kellett forduljak. Csak néztem az íróasztal sarkát, és a könyvtárban történteken agyaltam. Mindig is sejtettem, hogy a vámpíroknak vagy zölden vagy vörösen izzó szemük van. Néha-néha még a sárgán is gondolkoztam, de ez lényegtelen. Hosszú-hosszú ideje már léteznek ezek a lények! De vajon tényleg Drakula volt a megindítója? Mi iskolában úgy tanultuk, hogy valami dankóros, fogyatékos gróf a felesége vérét itta vörösbor helyett. De ebből vajon mennyi igaz? Egyetlen személyt tudnék most számításba venni, aki tudna valami okosat mondani, és az Scharity volt. Vajon merre járhat, amúgy?

Lassan elfordítottam fejem az erkély felé. Odakint már sötétedett, s a félhomályban kísérteties alakok rajzolódtak ki a faágak között. Megpróbáltam feltápászkodni, de úgy éreztem minden levegő vétel fáj, vagy mintha valami láthatatlan kéz visszahúzna az ágyamba. Éppen csak, hogy meg bírtam állni a saját lábamon, amikor bevillant elém egy hatalmas szemfogakkal megáldott illetékes arcának alsó része. A szemét nem láttam, de hozzám szólt: Laurine. Ezt harsogta, én pedig megpördültem, mert azt vártam közvetlen mögöttem lesz valaki - vagy valami. De ehelyett csak a tükörben ácsorgó önmagammal találtam szembe magam. "Mondd, merre vagy?" - megint megfordultam a másik irányba, de továbbra is sehol senki. Gondolataimat nem tudtam irányítani, de minden esetre így nem sikerült benyögnöm - képzeletben -, hogy Andreas Hudec lakásán vagyok. Akkor csak arra gondoltam, hogy "ki lehet ez?", "hol van ez?" - de semmire nem jutottam, mert elég hamar valami koppanásra emlékeztető tompa zaj félbeszakított. Odarohantam az erkélyajtómhoz, és kiosontam rajta. De sehol semmi... majd mikor visszahúzódtam volna egy árny suhant el előttem, és bemászott az enyémmel egy vonalban lévő ablakon. Vajon mi lehet az? Ő lenne, aki hozzám szólt?

Még egy ideig bűvöltem az ablakot, amin beugrott, mikor végre rájöttem, hogy ez a szoba, aminek az ablaka az enyémmel egy vonalba van nem is szoba, hanem a közlekedő. Akkor és ott egy dolog aggasztott: hogy merre lehet Andreas? Valamiért az ereimben éreztem, hogy őt akarja megtalálni ez a valaki, vagy valami, és mint az később ki is derült nem tévedtem. Egyszeriben nem számított, hogy ő halhatatlan, én meg nem - segítenem kellett, mert ennyivel tartozom. Életért életet! Már szaladtam is ki a folyosóra.

- Te rohadt, áruló, szemétláda! - az ismeretlen egy ismeretlen férfivá cseperedett miután Andreas vigyorát letörölte annak arcáról egy jól irányzott bal horoggal. Megrémültem, és a szám elé kaptam a kezem. Az ütés akkorára sikeredett, hogy a következőt már a fal adta megmentőmnek, és mikor kitapogatta mekkora púp maradt a tarkóján egy kés repült közvetlen a szemével egy vonalba, ami pár kósza hajtincset is feltűzött. Egyszerű mozdulattal csusszant álrébb, én pedig eddig szemügyre vettem a támadót: fekete haj, lángba borult szemek, furán tupírozott frizura, fekete cuccok. Valami maffia? - persze legelsőre a legnagyobb képtelenség jutott az eszembe, mint mindig. Ám míg én ezen filozófáltam kiszedte a falba hajított tőrét, és Andreas nyomába eredt. Az viszont eszelősen kikerülte mozdulatait, egyszer-kétszer el is tűnt, és nem láttam.

Amíg ők csatáztak megbújtam az egyik páncéldísz mögött.

- Már miért lennék? Tudod te ki az igazi áruló egyáltalán? Az, akit annyira istenítesz, te, és a cinkosaid!

- Mindig is utáltalak, Andreas... ez most sem változott! - az említett hirtelen megállt, ahol legelőször állt a falba a kés.

- Az érzés kölcsönös, Phoenix!

Phoenix. Hát ilyen nevet sem adnék a gyerekemnek! - boronáltam el magamban, miközben figyeltem a további eseményeket. Valahonnan már Andreas is elővarázsolt egy, a Phoenix nevezetű emós fiúéhoz hasonló tőrt. ­Az ilyen jeleneteket imádtam a filmekbe, de valahogy most aggasztott, bár szintén izgalommal tölt el.

- Arra még nem gondoltál, hogy Ramon csak a bolondját járatja veletek?

- Aljas rágalom! - meglendítette a tőrt, ami felszögelte a falra Andreas mandzsettáját, és a kés ki is esett az áldozat kezéből. Megpróbálta elrúgni, de Phoenix felkapta.

- Hát nem hittem volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz... - magyarázta, míg Andreas a kezét rángatta. A vámpírok elvileg szuper erősek, nem? Akkor miért nem képes kirántani a kezét a falból, és miért nem használja a szabad kezét? Aztán jobban szemügyre vettem a tőrt. Mindkettőnek ezüst a pengéje, és valami ólomutánzat a markolata, szép, gondosan faragott mintákkal díszítve. Nem vágtam miért nem kapta ki azonnal... aztán a következő, amit észrevettem: az ismeretlen srácon kesztyű volt. Valamit biztos tehetett a markolatra, ami miatt Andreas nem foghatja meg!

Lassú léptekkel, élvezetes pofabeállítással sétált Andreas felé, és én tudtam, hogy megöli, ha nem teszek valamit. Elég kiszolgáltatottnak tűnik, és nem kissé kétségbeesettnek. Én azt hittem legyőzhetetlen! Mi lett vele? Miért nem harcol? Miért adja fel? - ilyen kérdéseken kattogott az agyam, miközben a lábaim önálló életre keltek, és megindultak a porond felé. Phoenix nem kis meglepődéssel fordult érkezésem felé, és egy pillanatig el is feledkezett Andreasról. Én pedig kihasználtam a nekem szentelt figyelmet, és hozzávágtam az első eszközt, ami kezem ügyébe került: ez pedig a papucsom volt.

- Te mit keresel itt?! - így Andreas, én pedig beugrottam elé. - Téged semmivel sem lehet a szobádban tartani?

- A sajátomban miért ne lehetne? De ez nem a sajátom. - tájékoztattam, és kitártam karjaimat, mintegy védelmező eszköz gyanánt. Bal kezemben a papucs másik fele, ha a helyzet úgy kívánja tudjak mivel harcolni, és jobb kezem kifeszítve. Eközben gyér koppanás adta tudtomra, hogy Andreasnak sikerült kivarázsolnia a tőrt az ingujjából. Persze támadója sem volt rest, és elkerekedett szemeiben láttam szórakozottságát.

- Mi a manó... csak nem egy emberlány?

- Nem, ő igazából egy ork. - szólt közbe Andreas, ami nemű sértését már fel sem vettem, csak meredtem dühösen, harcra készen Phoenixre. Látszólag őt sem érdekelte a mögöttem sunnyogó vámpír beteges beszólásai, mert továbbra is száját nyaldosva engem méregetett.

- Netán te volnál, akit Ramon kerestet? - nem válaszoltam, csak szaporán vettem a levegőt. Minden lelki energiámmal azon voltam, hogy fél másodpercre se vegyem le Phoenixről a szemem, de zavaró tényező gyanánt szolgált a derekam koré irányuló szorítás. Leengedtem kezeimet, és félrehajtottam fejemet, mert irritált, hogy az arcom hozzáér Andreaséhoz. Vagy... nem is tudom! Olyan idegesítő volt. Frusztráltan éreztem magam, de akkor már a másik kezével is átölelt.

- Ez e?! Nem... téves riasztás! Nézz rá milyen vézna... kellene a halálnak! Vagy annak se... csak egyszerűen rám akaszkodott. De nem cuki?

- Cuki?! - háborodtam fel rám ragasztott jelzőjén, és Phoenix hahotázásán.

- De igen. Abszolút... ööö... cuki. Hogy éljek szavaiddal! Nem bánom, nem mondom el, hogy itt van, ha odaadod, ami kell nekem. - hallottam ahogy Andreas felmordult, hiszen a szája a fülemmel volt egy vonalban. Jobb szemem becsuktam, mintha kacsintanék, és próbáltam visszalassítani szívem lüktetését, mert úgy éreztem kiugrik, ha nem figyelek.

Andreas elengedett, majd a zsebében kotort, és egy helyes kis, ezüstös kulcstartót dobott oda Phoenixnek, aki elkapta azt, és így megláttam, hogy a kulcstartón egy hasonló mintázatú kulcs van, mint Andreas tőrének markolatán a díszítés.

- Hehh. Szerencséd van, hogy mindig betartom a szavam! De nem leszel sokáig titokban, ahogy te sem, kicsi lány! - hirtelen eltűnt. Most azt vártam, hogy Andreas leugat, vagy esetleg pofán vág, vagy mit tudom én... de nem tett semmi hasonlót. Még csak meg se szólalt. Elindult a szobája felé.

- Várjvárjvárjvárjvárj!!! - ismételgettem, és elkaptam hátulról a haját, ami nem nagyon tetszett neki, legalábbis a hörgéséből ítélve.

- Mi van?!

- Már megint flegma vagy! Egy köszönömöt, vagy egy "nem kellett volna Rin"-t azért elvárnék!

- De miért vársz el ilyet, mikor én az életed mentettem? Neked a dolgod, hogy viszonozd. Azt hitted nem jöttem rá? - elakadt a szavam. Nem tudtam mit mondani, ő pedig vállat vont, és tovább battyogott a szobája felé. Egy ideig néztem ahogy lassan sétapikál a hatalmas fehér ajtó felé, de utána meguntam, és megfordultam, majd elindultam sajátom felé. De alig tettem két lépést, és megint megtorpantam.

- Andreas!

- Hm? - állt le, és nézett vissza válla felett. Mély levegőt vettem, hogy kimondjam:

- Hálás vagyok érte, és hálából, most az én életem a tiéd! - közben csak később tűnt fel, hogy még ökölbe is rándult a kezem. Ezzel is tetőztem határozottságomat. Ő persze semmit nem mondott, hanem a világ legszexibb mosolyát csillantotta felém, és intett, majd tovább haladt - és végül bezárült mögötte az ajtó.