*THE STORY
Laurine, egy borzalmasan önfejű, egoista, elkényeztetett lány, akinek mindent megadnak a szülei. Mivel nincs testvére, senkivel sem kell osztoznia a dicsőségben! Az élete úgy tökéletes, ahogy kell. Ám egy nap mikor édesanyjával hazaérkezik, halott apja teste fogadja őket, amint a dolgozószobában felakasztva függ. A borzalmas látványra az anya utasítja Rint, hogy hívja fel a 911-et - de mielőtt ezt meg tehetné váratlan események fogadják. Kezdve az ismeretlen vámpírral a nappaliban, aki Laurine életére tör, elvéve a lánytól édesanyját is. A lány menekülése az erdőbe vezet, ahol szerencsés véletlen következtében túl éli a támadást.
- A korábbi részekért katt a főcímre!

bolditalicunderlinestrikeout

"Világ életemben kibírhatatlan voltam. Akaratos, makacs, hisztis, és ugyanitt rendkívül elkényeztetett. Ezeddig talán sosem ismertem volna mindezt be, de a közel múltbéli események igencsak ennek elismerésére ösztökélnek."

Template by Elle @ satellit-e.bs.com
Banners: reviviscent
Others: (1 | 2)

Bár fogalmam sem volt min kapta fel így a vizet - hiszen melyik hülye ránt magára szándékosan egy könyvespolcot?! -, azért toleráltam, és elhatároztam magam, hogy bocsánatot kérek tőle, holott meg sem érdemelné, hiszen neki kéne tőlem bocsánatot kérnie.

Bizonytalan lépésekkel haladtam a szobája felé. A szürke folyosók ablakain keresztül nem sok fény volt képes beszűrődeni, hiszen minden gigászi méretű üvegtartományt eltakart egy hatalmas, vörös lepel. Khm... függöny! Andreas szobája pedig gyönyörűen ennek a hosszú alagútféleségnek a végén volt. Noha még nem volt este én képes voltam félni, hogy a múltkorihoz hasonló vámpír ide is be fog toppanni. Könyörgöm, semmi ítélkezés! Jobb félni, mint megijedni. De ha már a rémületnél tartunk... képes lettem volna bekopogni azon a bizonyos ajtón, ha Scharity nem toppan ki, még mielőtt a mutató, és középső ujjam visszhangot vert volna a hatalmas bükkajtón.

- Mit csinálsz?! - rivallt rám, én pedig már csak természetes, hogy megijedtem. Ki ne ijedne meg egy ilyen váratlan fordulattól?

- Csak ezeket a könyveket szerettem volna...

- Minek is? Visszament volna érte.

- Hát azt kétségbe vonom! Túl kényelmes az ő úri segge... - morogtam, de közben természetesen elfeledkeztem arról is, hogy Andreas igazából egy vámpír, és képes szuper hallással rendelkezni. Hm... mily' kesernyés is a csalódás íze!

- Hé, ezt hallottam! - alig jutott el fülemig ez a felkiáltás, és már előttem is termedt. Scharity miatt így is megkörnyékezett a szívbaj, szóval már csak meg sem lepődtem azon, amekkorát felsikítottam mikor Andreas elém... teleportált?! Nem tudom a vámpírok mit csinálnak, de a Charmedben ezt szokták a boszorkányok.

- Ne tévessz össze a Halliwelekkel. - morogta, én meg eltakartam a fülem, mintha ezzel meg is akadályozhatnám, hogy csínye-kedvére a fejemben kószáljon. Jaj! Remélem ezt azért nem fogta a JPS-e...

- Á, a könyvek! Lám. Neked is van hasznod? - vigyorgott lehengerlően, én meg lehengerlően elegánsan képes lettem volna pofán tenyerelni. De nem tehettem - itt van Scharity is. Andreas pedig hamarosan az önelégült vigyorával kivette a könyveket a kezemből, és hátat fordítva bement a szobájába. Kicsit lábujjhegyre álltam, hogy lássam mi van odabent, de nem láttam semmit. Csak talán, ami megmaradt egy hatalmas franciaágy oldalnézete, mellette egy fiókos szekrénnyel. Ó, és az ablak, amit teljesen betakart a sötétkék függöny. Nem sok infó.

- Mr Hudec nem szereti, ha a szobáját vizslatják, ezért is nem mehet be senki.

- Senki? Tudtommal te vagy az egyetlen lélek rajtam kívül a házban, és te is bent voltál a szobájában! Mégis mit tudtok csinálni nála kettesben?! - kérdeztem, de miután kiejtettem számon a szavakat hirtelen ráébredtem mekkora ostobaság, amit csináltam. Mégis mit művelek?! Mi ez a féltékenységi szindróma? Féltékenység... mi?! Nem is vagyok féltékeny. Ó, te jó ég! Nagyon megviselhetett az elmúlt hónap...

- Tévedsz Rin! Nem én vagyok az egyetlen. Hogy lehetséges, hogy a többiekkel még nem találkoztál?

- Hát... láttam egy illetőt a könyvtárban Andreasszal...

- Ő Mr Gotthow. Tudod régóta az úrfi szolgálatában áll, és a legnagyobb bizalmasa.

- Azt hittem az te vagy... - morogtam, és továbbra sem találtam magyarázatot az érzésre, amit talán féltékenységnek neveznék. El lehet képzelni csak azért vagyok hirtelen ilyen ellenszenves, mert Scharityval Andreas sokkal kevesebbet bunkózik, mint velem. El lehet képzelni, más magyarázatot úgysem tudnék erre találni.

- Nem, én csak egy szolgálólány vagyok.

- Akkor sem láttam rajtad kívül még más szobalányt!

- Szobalányt? Haha! - nevetett fel váratlanul, én meg teljesen összezavarodtam. Hát énnekem eddig azt mondta Andreas is meg ő is, hogy szobalány! Akkor most mégis micsoda? De komolyan... ó! És lám... megint dühösebb vagyok, és várom, hogy benyögje: "Rin, én igazából Andreas kurtizánja vagyok!" - atya ég... ez már tőlem is gonosz! Na jó. Sosem voltam egy olyan típus, aki figyelmen kívül hagyta a másikat. Eléggé törődtem az embertársaim sorsával, és örökké megtettem mindent annak érdekében, hogy a hibáikat megtaláljam. Sosem voltam egy jó ember. Mert velem sem voltak jók az emberek!

- Hát ha nem szobalány micsoda? - érdeklődtem, és közben próbáltam nem flegmázni. Hát... kisebb-nagyobb sikerrel! De Scharity vagy nem vette észre, vagy csak egyszerűen nem vette fel, lelki nyugalomban tudott válaszolni: - Hát én az adósa vagyok!

- Adósa? - érdeklődtem furán fintorogva, és hirtelen bevillant az emlékkép: ahogy futottam a démon elől az erdőben, és ahogy majdnem leestem a szikláról - majd, mikor Andreas megmentett.

- Igen. Nyolc éves voltam mikor megmentette az életem! Persze véletlenül keveredett arra... a nevelő-szüleim leküldtek egy éjjel-nappaliba, majd mikor visszafelé jöttem észrevettem, hogy követnek...

- Nevelő szüleid?! - vágtam hirtelen közbe Scharity mondandójába, aki szívfájdalmat gerjesztő arckifejezéssel folytatta történetét.

- Igen. A szüleimet 6 és fél éves koromban megölte két vámpír. Ugyanaz a vámpír, aki követett az éjjel-nappalis után, és ugyanaz a vámpír, aki téged is üldözött!

- Ramon... - suttogtam alig hallhatóan, de újfent elégnek bizonyult, hogy Scharity meghallja, hiszen válaszolt: - Úgy bizony, Laurine. Valamelyest, egyik csatlósa! Persze ez az illetékes folyton változó. Neki nem elég egy szolga! Azt akarja, hogy egy világ ugrálja körül!

- Aljas! Ez rosszabb, mint én...

- Te nem vagy rossz ember, Laurine! Csak... egyszerűen nem azt kaptad az emberiségtől, amit érdemeltél.

- Igazán?

- Biztos vagyok benne, Rin!

- Remek... de meséld tovább!

- Ahogy óhajtod... szóval: amikor már közeledtem az otthonom felé, tudtam, hogy nem kéne futnom, mert azért még pár háznyi távot meg kell tennem, és lévén, hogy kislány voltam garantáltan beértek volna. De nem cselekedtem helyesen, mert a félelem úrrá lett rajtam. És ebben... Ramon örömét lelte! De ez nem jelentett akadályt, rohanni kezdtem.

- Épp mint én az erdőben!

- Igen... és utána ezek ketten bekergettek egy sötét sikátorba. Emlékszem tisztán... havazott, pedig még csak október volt. A sikátort már teljesen belepte a hófehér takaró, ami ropogott lábam alatt. A falnak szorultam, és szaporán kapkodtam a levegőt. Amikor Ramon valami olyasmit mondott, hogy... nem is... hogy: "Scharity! Kicsi Scharity. Gyere ide szépen hozzám!". - egyszeriben minden előlről kezdődött, és lejátszódtak a lakásunkon belül történt szörnyűségek is, ahogy Ramon a kanapén ült, a kanapén, ahol régen én néztem a szüleimmel a TV-t, ahol kártyáztunk békésen - ott, igen, ott ült a szemétláda, és ugyanezeket mondta nekem is. Nem szakítottam félbe Scharityt, mert érdekeltek a további összefüggések is.

- ... Aztán magam sem tudom miért, de elindultam felé... mikor egész közel értem hozzá megragadott a vállamnál fogva, és magához húzott, majd belémmélyesztette a szemfogait... - megijedtem. Hirtelen annyira összerezzentem, hogy még Scharity is megkérdezte jól vagyok e. Ha anyám nem szól, ha anyám nem lép közbe, ha anyám nem áldozza az életét... akkor vajon engem is hasonló vég ért volna? Akkor én haltam volna meg. Ó, bár úgy lett volna! Bárcsak! Anya... minek kellett neked közbeszólnod?!

- ... hirtelen elsötétült minden, és nem emlékszem másra, csak, hogy hirtelen a havon fekszem, és... felnézek. Két férfi tornyosult felettem. Az egyik ismerős volt, a másik nyilván akkor érkezhetett. Ez volt Mr Hudec. Andreas leállította Ramont annyival, hogy: "Hányszor lett megugatva, hogy a nyári eső ugyan elmossa a vért, de a hó ugyancsak vörös marad?". Nem értettem. De mostmár értem! A vámpírok száma egy időszakban nagyon megcsappant, mert mikor nyolc lettem akkor léptek színre az első vámpírvadász csapatok, és kíméletlenül gyilkolták őket. Azóta persze fordult a kocka, és én már egy vámpírvadászról sem tudok. A vámpírok véres bosszút álltak felettük, és nem csak a családjukat, hanem még a távoli rokonságot is lemészárolták, hogy véletlen se tűnjön elő még egy vadász! De akkor... akkor épp óvatoskodniuk kellett a vérszívó teremtményeknek.

- Miért nem mondod ki? DÉMON!

- LAURINE! Andreas úr is vámpír.

- Tudom! Tudom, de ő...

- Más? Nem. Egyáltalán nem más! Ugyanaz, mint a többi fajtársa, csak talán maradt benne valami emberi életéből. De ő sem különbözik! Én szeretem a vámpírokat...

- MICSODA?! SCHARITY! AZOK ÖLTÉK MEG A SZÜLEID!

- Jól lehet... és nem sokkal ezután kerültem Emilla nénihez. Most is vele élek, csak az élettársával épp eléggé nehéz a megélhetés, szóval elég ritkán látogatom meg őket. Javarészt itt vagyok, és próbálok törleszteni Andreassznak.

Milyen okos. Törleszteni próbál. Én ezeddig csak egyszer akartam törleszteni, és az is a múltkor volt. Mikor Phoenix először járt itt. Bár lehet előtte már járt errefelé, de én akkor láttam először. Éreztem már valaha hasonlót? Nem. Soha nem keltem senki védelmére, ezért is féltem. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha valamit elszúrok. Sosem álltam ki mások mellett, olykor még magam mellett sem. A szüleim veszekedtek - én elmentem mellettük. A barátnőim vitatkoztak - kikerültem őket. Soha nem érdekelt a környezetemben élők sora! Mégis mi változott meg ennyire bennem? A szüleimet megölte egy vámpír! Nem kéne haragudnom az egész világra, ahelyett, hogy másokon próbálok segíteni, és meghallgatom őket?

- Törleszteni, mi? Legalább veled nem olyan lekezelő.

- Laurine! Én már 18 vagyok. Veled ellenben! Te ifjabb vagy tőlem két évvel, még gyerek számba sorolnak. Csak azért lekezelő veled, mert nem akarja, hogy bajod essen!

- Ezt máshogy is kimutathatná... mondja meg a szemembe! - böktem oda neki, és már meg sem vártam a válaszát, rohantam a szobámba. Odabent rázuhantam az ágyra, és éppen aludni próbáltam volna, mikor megint megszólalt a fejemben a múltkori hang: "Laurine. Kicsi Laurine. Merre bújkálsz?" - egyszeriben felültem, köpni-nyelni nem tudtam, és csak reszketve kapkodtam a fejem jobbra-balra.

"Hallasz engem?"

" Nem! Ki vagy?"

" Tehát hallasz. Remek... meséld el hol bújkálsz!"

"De te ki vagy?!"

" Szerintem tudod te jól, csak még belegondolnod is szörnyű!"

"RAMON?!"

Ajtónyitódás. Felültem, de ismét csak Scharityvel találtam szembe magam. Nagyot sóhajtottam, és épp alkalomszerűnek láttam, hogy kitálaljak arról, ami immár második alkalommal történt.

- Scharity, hangokat hallok!

- Micsoda?

- Hangokat! Valaki beszél hozzám.

- Ramon!

- Honnan tudtad?

- Aljas vámpír. Meg ne mozdulj! - kirohant. Újabb sóhaj, és elvágódtam az ágyon. Mindig is szerettem a középpontban lenni, de annyira már nekem sincs feltűnési viszketegségem, hogy ennyi után mindenki körbeugráljon! De mit lehet tenni? Ha már egyszer elkerültem ide mindent el kell viselnem, azért, mert megmentették az életem. Kicsit kezdtem Alkony-szerűnek érezni az egészet, de ez nem tartott sokáig, mert utána eszembe jutott Ramon kegyetlensége, Andreas flegmasága, és folytonos hóbortjai, hogy ijesztgessen, Scharity rémes történetei... és ezek után mégis mit vár az ember? Mert ez biztos, hogy nem egy romantikus regény.

- Na remélem jó okkal rángattál ide! - morogta Andreas, én pedig már kezdtem megtanulni, hogyan kell figyelmen kívül hagyni ezt a szarkasztikus hangnemet.

- Rin! Mondd el szépen!

- Mit? - nem akartam a hülyét tenni, de hirtelen annyi minden jutott az eszembe, hogy képtelenség egyszerre az összesre figyelni. De épp miután ezt kimondtam arra gondoltam, hogy Ramon miért akarja kideríteni merre vagyok? Esetleg nem tudja, hogy Andreas hol él?

- Nem. Nem tudja. - így az illetékes, én meg elpirultam a dühtől, hogy megint ok nélkül a fejemben turkál. Folytatását követően már azon agyaltam hogyan vágjak vissza neki: - Ne idegeskedj Rin. Árt a szépségnek!

- Hát még így is szebb leszek tőled...

- Tőlem? Nehezen. Én egy komplett Ukrajna Szépe vagyok.

- Hát persze, Andreas... - zártam le, és forgattam szemeimet. Mégis ki ez, te?